A legendás hollywoodi animációs tervező, Phil Tippett évtizedeken át készített végítélet-víziójában kattogó gépek és csupafog szörnyek gyűrnek maguk alá önálló személyiség és szabad akarat nélküli, apró lényeket. Vajon a Mad God nagyszabású allegória önpusztító fajunkról? Esetleg a plasztikai animáció hattyúdala? Nem tudjuk, de könnybe lábad a szemünk az alkotó mániákus elhivatottságától.
„Azt hiszem, kihaltam” – mondta a hollywoodi anekdota szerint Phil Tippett, mikor meglátta a CGI-dinoszauruszokat a Jurassic Park utómunkálatai közben. Ugyanezen a prezentáción George Lucas sírva fakadt. A digitális effektes fiúkat Steven Spielberg kérte meg, hogy álljanak elő valami különlegessel készülő őslényparkos filmjéhez, és az elmúlt harminc évben megtanultuk, hogy ami akkor különlegességnek számított, az mára a mozgóképes látványalkotás sztenderdje lett.
Mad God
És sokáig tényleg úgy tűnt, hogy Phil Tippett kihalt. Pontosabban kiszorult a fősodorból a stop-motion animáció, amely a nagyszabású és kifinomult mechanikus mozgatás ellenére is megőrizte kézműves jellegét, és amelynek ez a sokak számára ismeretlen szakember az emblémájává vált a nyolcvanas évek Hollywoodjában. A kaliforniai Berkeley-ben született és az ottani, világhírű egyetem művészképzésén végzett Tippettet a Csillagok háborúja révén ismerték meg a filmiparban. Egy kollégájával együtt ő animálta Csubakka és R2-D2 sakkjátszmájának mozgó bábuit.
Tippett ezután kitalálta, hogyan mozogjanak a birodalmi AT-AT lépegetők A Birodalom visszavágban, Oscart nyert A jedi visszatérrel, Paul Verhoevennel dolgozott a Robotzsaruban és a Csillagközi invázióban, de figuratervezőként vagy effektmesterként benne volt a Willow-tól a Drágám, a kölykök összementek!-en keresztül a Sárkányszívig majdnem mindenben, ami maradandó a nyolcvanas-kilencvenes évek amerikai fantasztikus filmjei közül. Közben beköszöntött a CGI-trükkök, majd a digitális film korszaka, és Tippett háttérbe vonult. Nem szakított Hollywooddal, tervezett például farkasfalkát az Alkonyatba – élni is kell valamiből –, de a számára kedves plasztikai animációval már egyre kevésbé tudott nagy költségvetésű produkciókban foglalkozni.
Phil Tippett és a Csillagok háborúja sakkjátszmájának bábui
Az átmenet zivataros évtizedeiben Tippett a hobbijának élt, vagyis közeli munkatársaival és néhány családtagjával együtt egy filmen dolgozott. Ez a Mad God, amit idén nyáron mutatott be a fantasztikus műfajokat felkaroló Shudder streamingoldal. Nem könnyű összefoglalni, miről szól a történet, mert a Mad God tankönyvi példája a „stílus a tartalom felett” elvét érvényesítő műalkotásoknak. Végítélet utáni, posztapokaliptikus tájba érkezik egy felfedező, hogy információt gyűjtsön az entrópia természetéről. Vándorlásai során a halál ezer arcát látja. Kattogó gépek és csupafog szörnyek gyűrnek maguk alá önálló személyiség és szabad akarat nélküli, apró lényeket. A testek közönyös deformálódása, a tompa puffanások és erőtlen halálsikolyok a Švankmajer-gyurmafigurák jelentéktelen haláltusáit idézik, de Tippett nem szatírát rendezett, hanem szürrealista világvége-víziót. Olyasmit, amihez hasonlót közlegénynek besorozott, idegbajos festőművészek vetettek papírra 1918-ban, fél évvel a mustárgáz után.
Ahogy például Claude Faraldo Themrocja vagy Veit Helmer Tuvaluja, a Mad God is olyan hangosfilm, amiben nincs tagolt beszéd. Ahogy e két másik film, Tippetté is az összeomlás krónikája, ezúttal azonban nemcsak a civilizáció máza vagy az egykori otthon mállik szét. A világ rendje hullik darabokra, amit a Mad God animációs technikája – pontosabban e technika látványos kiemelése – miatt nagyon könnyű a Tippett szenvedélyét jelentő stop-motion technika hattyúdalaként értelmezni.
Ám a Mad God mégiscsak az újjászületés képsoraival ér véget. Nem számít, hogy Tippett alig-története együgyűen és nyíltan idézi a 2001: Űrodüsszeiát, mert az áhított megújulást a forma iránti rajongás hajtja. Az író, rendező és animációs tervező harminc évet tett az életéből a Mad Godba, de közönségétől csak szűk másfél órát kér. Lehet, hogy a hollywoodi stop-motion animáció mesterei, a Willis O’Brienek, Ray Harryhausenek, Henry Selickek és Phil Tippettek végül tényleg kihalnak, de a mániákus alkotók szerencsére mindig utat találnak hozzánk.
