Egy világjárvány után egy csapat érdeklődő városnézésre indul a hófödte New Yorkban. Mielőtt elképzelnénk egy kellemesen andalgó csoportot a Central Park hóesésében, érdemes tisztázni a séta kereteit: ürességtől tátongó, megtizedelt lakosságú metropoliszban járunk. Kamerák helyett a puska távcsövén keresztül nézelődünk – mondja a sétavezető.
A városnézés díszlete Tom Clancy The Division című számítógépes játéka, amelyben egy csapat fegyveres erőnek kell helyreállítania a rendet egy gyilkos himlőjárvány után New Yorkban. Ahelyett azonban, hogy a felfegyverkezett osztaggal végrehajtanák a küldetést, az Operation Jane Walk rendezői, Robin Klengel és Leonhard Müllner inkább helytörténeti városnézést szerveznek. Nem követik a küldetések menetét, kerülik az összeütközéseket a helyi bandavezérekkel és kóbor gonosztevőkkel, helyette híres épületekről és a városszervezés elméletéről gondolkoznak.
Operation Jane Walk
A film a játékszabályok ismertetésével indul, a sétavezető és narrátor Jacob Banigan illedelmesen bemutatkozik, majd elmondja, milyen billentyűkombinációval mozogj, hogyan nézz körbe, hogyan kövesd a városnézést. Ebből az alaphelyzetből adódik a film első és talán legérdekesebb feszültsége; a vezető elmagyarázza, hogy hogyan tudjuk irányítani a digitális térben a szereplőt, akinek a nézőpontjából követjük az eseményeket. Ha először nem moziban láttam volna a filmet, talán automatikusan a billentyűkre készítem az ujjaimat.
Egy számítógépes játék világában tehát, ahol minden cselekvés előre megtervezett lehetőségek közül való választás, az akció keretei közül kilépve valami olyasmi történik, aminek semmi haszna, semmi értelme a játék belső szabályrendszerén belül. Ez az élmény alapvetően része a számítógépes játékok használatának, számos játékos jobban élvezi a digitális világok részletes kidolgozottságának felfedezését, mint a feladatok teljesítését. Ugyanakkor a szabadságélményt ellensúlyozza a néző és a játékot irányító értelemszerű elválasztása; hiába kapja a néző a digitális világból azt a képet, mintha ő irányítaná az egyik figurát, ez természetesen csak egy illúzió. A rendezők ezzel a gesztussal nem egyszerűen eltúlozzák a befogadói azonosulás élményét, de élesen reflektálnak is rá.
A másik érdekesség a narrátorral kapcsolatban a végig kizökkenthetetlenül higgadt hangnem. Tárgyilagosan mesél egyes városrészek vagy épületek történetéről, és ugyanilyen nyugodt marad akkor is, amikor véletlenül az ellenség láthatárára kerülve váratlan támadás éri a bámészkodó csoportot. Kerüljétek el a golyókat, csak hallgassátok Django Reinhardt előadásában a You’re Driving Me Crazy-t!
És hogy miért pont ebben a poszt-apokaliptikus állapotban indul el a városnézés?
A városnézés során elsőként Le Corbusier lakóházai előtt időzünk el, majd a sétavezető említést tesz Robert Moses urbanista és mérnök kizárólag fehér veteránoknak épített lakóövezeteiről és alapvető elképzeléséről, miszerint a lakhatási problémára az agglomeráció kiterjesztése, és az ehhez szükséges óriási autópályahálózat lenne a megoldás. A narrátor érzelemmentes hangvétele ellenére is gyorsan kiderül, hova pozicionálja magát a New Yorkot érintő városszervezési kérdésekben; Jane Jacobs író és aktivista The Death and Life of Great American Cities című könyvét említi, mint a reflektálatlan építkezéseknek gátat szabó főművet. A túra során egyre erősödik az érzés, hogy még ez az elképzelt katasztrófa sújtotta világ is alkalmasabb az életre, mint a valóság; New York végre a gyalogosok városa lett.
Operation Jane Walk
A jelen, a város anarchiája nem tűnik sokkal rosszabbnak, mint a várost egykor szmogfelhőbe burkoló, széles autópályákon és zsúfolt utcákban tolakodó autók. A közlekedés lehetőségeit a gyaloglásra redukáló állapot több szabadságot ad a nézelődni vágyóknak, mint azelőtt.
Ugyanakkor erre a következtetésre jutva felmerül a kérdés: miért pont New York?
A választás anélkül is problematizálható, hogy valaha jártunk volna ott, kizárólag filmes tapasztalatokon keresztül is világosan látszik, hogy New York az Egyesült Államok egyik leginkább bejárható városa. Legikonikusabb rendezői, Martin Scorsese, Spike Lee, Woody Allen vagy Noah Baumbach filmjeiben élénk várost látunk, lüktető utcai élettel, amelynek New Yorkban mozogva nem lehet nem a részévé válni. A város képét talán az egyik legszélesebb körben formáló, Így jártam anyátokkal című sorozatban az egyik főszereplőt a barátai nevetség tárgyává teszik, amiért a város lakójaként autót vásárolt.
Még különösebbé teszi a helyszínválasztást a hasonló klasszikus filmes tapasztalatokon keresztül például a Los Angelesről kialakult kép. Ebben a városban valóban az a helyzet áll fenn, hogy mindenhová csak autóval lehet eljutni, erre remek például szolgálnak John Cassavetes, Nicholas Ray vagy Billy Wilder filmjei, de a város kortárs rendezője, Paul Thomas Anderson még az előzőeknél is konkrétabban tematizálja ezt a problémát.
Operation Jane Walk
Mégis New Yorkban vagyunk, aminek valószínűleg részben az is az oka, hogy a narrációban hangsúlyosak a város politikailag szimbolikus épületei, mint például az Az ENSZ Titkársága vagy a Trump-torony. A világ fontos része, hogy ezek az épületek nem omlottak le, még ebben a pusztulásban is sértetlenül állnak.
A hatalmasokkal szembeni tehetetlenség érzését a film többféleképpen is kiemeli, például azzal, hogy az animáció teljesen a játék keretein belül marad. Ahogy átveszi a játékból a kijelzőn látható térképeket és menüpontokat, úgy a játékosok perspektíváját sem tágítja, egyszerűen csak felhasználja a számítógépes játék kínálta teret. A túra és a játék céljává az ideális nézőpont megtalálása válik, egy olyan pozícióé, ahonnan a játékos fölé magasodó épületóriások a legjobban beláthatóak.
Bár az Operation Jane Walk odáig már nem merészkedik, hogy idillként mutassa be a helyzetet, mégis van valami elégtételszerű abban, hogy mindaz, amit a Pan Am Building és a Trump-torony jelent, most visszafordíthatatlannak tűnő káoszba fulladt.
Babos Anna
