Manapság nem igazán találkozunk olyan egész estés 2D animációval, ami olyan, mintha az egész frame by frame technikával készült volna. Nem csoda, hogy a Wolfwalkers látványa egyedülálló, az öt Oscar-díjra jelölt Cartoon Saloon stúdió korábbi munkáihoz (A tenger dala, Kells titka, A kenyérkereső) minőségéhez hűen. Az ír falfestmények által inspirált háttér stílusa valóban magával ragadja a nézőt az állati és emberi karakterekkel együtt.

Sokan gondolják, hogy ez a film az ember és a természet kapcsolatát ábrázolja, de nekem, 14 évesen sokkal inkább a történelem órákon hallott utalás jutott eszembe: a főgonoszunk olyan, mintha maga Cromwell rajzfilmes megtestesítője lenne. Ő hajtja uralma alá az ír város lakóit, akik érthető módon ezt nem nézik jó szemmel. A vezető ennek ellenére azért képes fenntartani a hatalmát, mert eléri, hogy az emberek azt higgyék, hogy a szolgáltatására (a farkasok levadászására) igenis igény van, és a farkasokat csakis ő képes leigázni.

A farkasszelídítők jelenléte, a köztudatban való létezésük a főgonosz számára komoly veszély, mert a Wolfwalker egy olyan ember, aki együtt él a farkasokkal, nem a leigázásukkal uralja őket, ezért valóban nagy hatalma van. Fontos csavar, hogy a főgonoszt nem is maga a farkas öli meg, hanem önként zuhan a mélybe, mert a büszkesége többet ért az életénél.

A történet meglepően keveset foglalkozik Robin farkasvadász apjával, akiről tudjuk, hogy nem gonosz, mert csak egy fogaskerék egy felsőbb hatalom gépezetében. Ennek ellenére keveset tudunk meg róla, a háttértörténetéről csak annyit ismerünk meg, hogy ígéretet tett Robin anyjának, hogy vigyáz a lányukra, és valamiért utálja a farkasokat. Pedig a történet kimenetelében igenis fontos szerepet játszik az apafigura.

A film több mint a feléig megtartja a nyugodt, mondaszerű tempóját, a vége viszont elég pörgősre sikeredett. Nem azt mondom, hogy összecsapott, mert ez így korántsem igaz, de meg kell hagyni, hogy az utolsó pár percet jobban is ki lehetett volna bontani. Olyan érzésem volt, mintha lehunytam volna a szemem két percre és miután kinyitottam, lemaradtam volna valamiről, egy eseményről, vagy egy fontos karakter fejlődésről.

A Wolfwalkers egy látványos és szórakoztató film, jó zenékkel és megható képsorokkal. A lezárás kicsit elsietett az amúgy egész nyugodtan haladó cselekményhez képest, ennek ellenére többször is megnéztem.

Gergely Zazi