Őserdők alapzaja. Vibráló, izgő-mozgó betűk. Tarkaságukban kontrasztos pikkely- és prémmintázatok. Tóth Orsolya Utópiájának röpke főcíme rögtön egyértelművé teszi, hogy vizsgálatának tárgya az állatok világa, a sötétségből előtörő színpalettája pedig egy városi közeg éjszakai neon fényjátékát is sugallja. Ez a kettősség, amely az állatfigurák és az alapvetően emberi léptékű életterek, viselkedésminták elegyéből következik, vezérfonalként vonul végig a rövidfilmen.

Az Utópia alaphelyzete (egyben jövőképe?) meglehetősen frappáns: egy emberektől megfosztott város mindennapjaiba nyerhetünk bepillantást, ahol Földünk változatos állatvilága új lakóhelyet, munkát és szokásrendet talált. Az egymást laza kronologikus sorrendben követő (reggeli kukorékolástól az esti villanyoltásig) kvázi szkeccssorozatként is értelmezhető pillanatképek egy-egy sajátos momentumot örökítenek meg ebben az új világban: a konditeremben kardiózó nyulak, bikiniben napozó leguánok és fürdőkádban borozó tintahalak mind-mind a hétköznapiság aurájával átitatva tárulnak elénk.

Természetesen nem lehet szó nélkül hagyni a cím által sugallt társadalmi, politikai kommentárt sem: habár a cselekménybeli gegek és a figurák megrajzolása erőteljesen az antropomorfizáció eszköztárával él, alapvetően mégiscsak az emberi nézőpont megrendítése a cél. Humoros és elidegenítő gesztusok lépnek egyszerre működésbe, elég csak a mélyfagyasztott emberi testrészek (karok, mellek, fülek stb.) közül válogató állatok, vagy a tükör előtt "emberprémmel" pöffeszkedő leopárd esetét felidézni. A néző percepciója is szinte úgy változik a felfestett utópiáról, mint az egyes fragmentumok filmnyelvének belső feszültségei. A dermedt mozdulatlanságú állóképek (vagy a kalkulált zoommal és kocsizással kiegészített tablók) folytonos konfliktusban állnak karaktereikkel és részelemeikkel. Érdemes felidézni olyan bájos mikromozgások folyékonyságát, mint a kacér cica imbolygását, vagy a postásra váró kutya füleinek táncát.

Voltaképp kié is ez az utópia? A végtelenül gőgös emberközpontúságot elvető új hierarchia egyértelmű nyertesei az állatok. Azonban mit jelent mindez akkor, ha ez az új világ alapjaiban véve az antropomorfizáció útján testesül meg? Végső soron ugyanazok a szerepek (kozmetikusok, pultosok, szociális munkások), ugyanaz a tárgyi világ (kialvatlan állatok otthonos köntösökben), változatlan örömök (kádban borozás, mozi és uszoda) és tragédiák (a munkába tartó légy halála mint groteszk gyilkosság) villannak fel újra és újra.

Tóth Orsolya rövidfilmje nem egyszerű stílusgyakorlat: nevetünk és megrendülünk. Nem válaszokat kapunk, hanem a groteszk elmozdító gesztusaival élve tudunk ráébredni saját világunk furcsaságaira, kegyetlenségeire és örömeire. Azonban egységes világgá vagy teljesen koherens rendszerré talán nem is áll össze ez az utópia. A mozitermes jelenet két szempontból is zavarba ejtő lehet: itt hallunk először érdemi kommunikációt (mindeddig csak füttyökkel, hangjelzésekkel találkoztunk), továbbá az állati figurák segítségével újragondolt moziplakátok az eredeti, saját világunk színészeinek neveivel szerepelnek. Talán túlságosan is hajmeresztő lenne ezeket a gegeket ilyen mélységekben számonkérni; megmaradhatnak pillanatkép státuszukban. Mindenesetre érdemes szemünk előtt tartani az elhagyatott állatkert szélfútta, nyikorgó ajtajának a képét. Már csak az a kérdés: mihez kezdjünk a ketrecekkel?

Böhm Norbert