Adott a mélyen vallásos, irányításmániás Mama, a mellette túlélni próbáló Papa, aztán Anyuci pici fia, és végül A Nő, aki megérkezik közéjük. Ebből sok minden kerekedhet a hatszáz részes brazil szappanoperától a bergmani mélységekbe süllyedő zárt szituációs drámáig, de akár egy kegyetlenül őszinte és kegyetlenül vicces hatperces karikatúra is. Hölgyeim és Uraim, Welcome to Mamahotel!

Orosz Tina Mamahotel című filmje a kívülről érkező barátnő szemüvegén keresztül mutatja be a fentebb vázolt toxikus anya-fia kapcsolatot. A karakterek önmagukban is remek lehetőséget adnak a parodisztikus hangvételhez, de erre a film még rápakol egy lapáttal, már-már abszurdba hajló helyzeteket teremtve: Anyuci fiacskája felnőttként is a játszóasztalánál elmélkedik identitásválságáról, a Papa konkrétan egy szobanövény, a Mamának pedig maga az imádott Isten sem mondhatja meg, mit tegyen és mit ne. Az, hogy ezek az állítások leírva is bírnak bizonyos humorfaktorral, jól mutatja, mennyire átgondolt a film forgatókönyve.

Orosz Tina: Mamahotel

A komikum mellett a Mamahotel történetvezetésének másik erénye, hogy nem fél belemerülni a helyzet pszichológiai mélységeibe sem. Nem csak a barátnő nézőpontját ismerhetjük meg, de a helyzetben ugyanúgy szenvedő fiú és apa drámáját, és a Mama személyiségének mélyebb rétegeit is. Nehéz persze részvétet kelteni a nézőben egy karakter iránt, majd újból nevetség tárgyává tenni azt anélkül, hogy a film ellenszenvessé válna - esetünkben ez úgy oldódik meg, hogy a szereplők hozzáértően és tömören arcunkba vágják az érzéseiket, majd szóban a lehető legegyszerűbb módon meg is oldják a problémát - ezen a hirtelen váltáson pedig nem lehet nem röhögni. A Mamahotel ezekkel együtt alakul egy szórakoztató érzelmi hullámvasúttá. A jelenetek gyorsan váltogatják egymást, mindegyik csak addig tart, ameddig feltétlenül szükséges. Nincs benne egy felesleges beállítás vagy mondat, mindegyik információt közöl a helyzet hátteréről, vagy megnevettet - vagy a kettőt egyszerre.

Animációs filmről lévén szó, nem lehet nem beszélni a film rajzi világáról, melyben a történetvezetés minimalizmusa tükröződik. A rendező több filmjéből ismert arcok ezúttal egyszerű fekete vonalakkal és néhány alapszínekkel kitöltött geometriai formával kombinálódnak (lásd: Piet Mondrian). A kis alakzatok elsőre feleslegesnek tűnhetnek, de a karakterek animálásánál jó szolgálatot tesznek - egyszerű mozgásaikkal pont elegendőek ahhoz, hogy kiemeljenek egy-egy reakciót.

Orosz Tina: Mamahotel

A hang hasonló szerepet tölt be. Többnyire kevés, realisztikus zörejt hallhatunk, melyek a képen történteket festik alá, és ritkán tolakodnak előre, a figyelem középpontjába. Utóbbi akkor történik meg, amikor a készítők humorosabbá kívánják tenni a jelenetet egy-egy hangi ötlettel, s ezért a korai rajzfilmeknél is ismert, már-már klisévé vált zörejekhez és zenékhez fordulnak (csilingelés, altatódal). Lehetne emiatt azzal vádolni a filmet, hogy feláldozta az egyediségét a komikum oltárán, de mivel a képi világ terepén ugyanúgy használ mások által már bejáratott elemeket (például az Utolsó vacsora beállítása), ezért inkább tudatos idézésről lehet szó.

A hangi világ legfőbb erénye mégis a szinkron. Az összes karakter hangját Bánki Gergely (Fekete kefe, Brazilok, Hetedik alabárdos) kölcsönözte, aki tökéletesen ráérzett arra, mikor kell kedvesen őszintének, és mikor kíméletlenül parodisztikusnak lennie. Nélküle nem lenne olyan látogatásunk a Mamahotelben, amilyen.

És hogy összességében mégis milyen a film? Aktuális, elgondolkodtató, és emellett még vicces is. Bennem ugyan végig kérdés maradt, hogy egy részletgazdagabb rajzi megfogalmazás mennyi plusz poént adhatott volna a világnak, de ennek ellenére a film nem egyszerűen nézhető, de kifejezetten nézendő. A megtekintéshez egy anyós melegen ajánlott!

Boros Bettina

A cikk a Kecskeméti Animációs Filmfesztivál és a Dot & Line közös kritikaíró pályázatára készült.