Horesnyi Máté filmjében ismeretlen hatás alatt álló, magányos szereplők bátortalan mozdulatain keresztül szembesülünk a ténnyel: ha kellő figyelemmel követjük életünket, nincs olyan észrevett villanása, amelyből ne lehetne kibontani a létezés abszurditását, vágyaink, félelmeink és egymáshoz való viszonyunk képtelenségét. A Jacques Tati és Roy Andersson filmjeinek hangulatát idéző, lenyűgözően kidolgozott világban történő események végül egyetlen nagy hatássá olvadnak össze: újra felismerve, mégis elidegenedve szemléljük önmagunkat.
A Jacques ámokfutása apró és különös részleteit emeli ki szereplői életének és helyezi el egy hatalmas, a tengerpart közelében fekvő város közegében. Ebben a világban természetesen minden emlékeztet bennünket a sajátunkéra, felismerni vélünk tárgyakat és helyszíneket, amelyek megszokott részei lehetnek életünknek, ám a film magányos, naivan őszinte karaktereinek tettei, gesztusai teljesen érthetetlennek tűnnek. Érezhető ugyan, hogy rendkívül motiváltak, folyamatosan tartanak valahová, helyzetből helyzetbe kerülnek, továbbá hogy konkrét viszonyulásuk van ahhoz, amit tesznek vagy elszenvednek, de ezek az indíttatások, tettek és elszenvedések önmagukban nem értelmezhetők. Mintha mindegyikük külön, saját világban élne, amely a maga törvényszerűségeivel, szabályrendszerével, egyenként vezérelné őket. Ebből fakad magányuk és furcsa szótlanságuk, továbbá hogy egymás tettei éppúgy nem értelmezhetők számukra, mint mi nézők számára.
Horesnyi Máté: Jacques ámokfutása
Mi lehet az ismeretlen erő, amelynek a szereplők a hatása alatt állnak? A film kezdő képsoraiban lehet a válasz: a kisfiú egy hatalmas gumilabdával a kezében szalad a tenger felé, elhaladva egy hatalmas, partra vetett hajóroncs mellett, majd labdáját sután a vízbe hajítva, teljes és őszinte odaadással, szinte leborul előtte, "odadobja magát" elé. Mikor szülei elhúzzák a partról, ő szakadatlanul nézi a hullámokat. A parton fekvő (alvó?) férfi föltápászkodik, amikor megérinti lábát a tenger, és a távolba bámul.
A tenger az ember számára magának a végtelenségnek tűnik, és itt is mint fenséges és kiismerhetetlen erő jelenik meg. Ez lehet az, ami rátelepszik a város lakóira, és mindannyiukat a maguk különös állapotában tartja. E viszony határozza meg az egész filmet is: még azokban a szkeccsekben is, amelyek nem közvetlenül a tengerparton játszódnak, mindig észlelhető valamiféle titokzatos hatalom az események hátterében. A hangok által létrehozott atmoszférák (város, tenger, rádió stb.), illetve a képi kidolgozottság, erős feketéivel, amelyek olykor a jelenet nagy részét beborítják, mind jeleznek valami magasrendű titokzatosságot, amely a szereplők fölött áll és valamilyen módon minden mozdulatukat befolyásolja.
Itt ismerhető fel a film különleges hatása: a mi értetlenségünk eleinte azonos a karakterek értetlenségével, de fokozatosan, a szkeccsek egymásutánjaiból születő jellegzetes hangulat által, egyre inkább ismerősnek tűnnek a furcsa, kiragadott helyzetek, a karakterek gesztusai, és mintha kezdenénk megérteni őket. A Jacques ámokfutásában megjelenő világ és lakói emlékeztetni képesek bennünket saját életünk egy-egy olyan aspektusára, amelyet szavakkal képtelenek vagyunk körülírni, és talán egy hasonlóan erős vízió részletes kibontásával lehet csak rámutatni. Fölismerhetjük önmagunkat a filmben – és mindenki egyenként, a saját emlékeitől, álmaitól és gondolataitól függően: nem szoktuk mi is úgy érezni néha, ránézve saját életünkre, tetteinkre, mintha valami ismeretlen erő hatása alatt állnánk, amely öntudatlanul vezérli a mozdulatainkat?
A film mintha a mindennapi életünk során általában nem észrevett abszurditásokat ábrázolná, az emberi lét feloldhatatlan ellentmondásosságait, ember és ember egymásmellettiségének elemi furcsaságát és az egyén mindebből fakadó állandó magányát. Teszi ezt szokatlan erőteljességgel és őszinteséggel az alkotó részéről (akit ezáltal könnyen azonosíthatunk a film legelején szereplő kisfiúval is) – Jacques Tati visszafogott és kimunkált humorából ámokfutás lett. A monokróm világ kidolgozottsága, önálló atmoszférája rendkívül konkréttá teszi a filmbeli eseményeket, ez a szerzői hozzáállás pedig az egész mű hitelességéhez járul hozzá.
Horesnyi Máté: Jacques ámokfutása
A Jacques ámokfutása, bár alapvetően olyan témát jár körül, amellyel mindennapjainkban keveset foglalkozunk, sokrétűségével és lekerekítettségével képes igazolni önmaga érvényességét. Egyre ritkábbak ma az olyan alkotások, amelyek létkérdéseinket a társadalmi, valamint pszichológiai folyamatokon túlmenően tárgyalnák. Horesnyi Máté módszerében talán az a legizgalmasabb, hogy meglépve a társadalmi-pszichológiai kontextust, a maga intim, költői nyelvén, filozófiai kérdések felé közelít. Az emberi lét közvetlen és őszinte megfigyeléséből fakadó nagyívű kérdéseit pedig olyan formában közli, amelyen keresztül felismerhetjük, megérthetjük azokat. Eltávolít bennünket a saját életünktől, hogy onnan ránézve újra felismerjük azt egy egészen más fénytörésben.
Bethlenfalvy Péter
A cikk a Kecskeméti Animációs Filmfesztivál és a Dot & Line közös kritikaíró pályázatára készült, melyen harmadik helyezést ért el. Horesnyi Máté animációja, a Jacques ámokfutása a 14. KAFF legjobb diákfilmnek járó elismerését nyerte.
