Korábban már írtunk a Festival Scope nevű oldalról, ahol ingyenesen nézhetők a legfrissebb kisfilmek a világ minden tájáról, ráadásul olyan szuper darabok, amelyek még éppen fesztiváloznak. Most egy animációs válogatást tettek közzé, összesen hat filmmel.

A Festival Scope több neves nemzetközi fesztivállal áll kapcsolatban, melyek kínálatából tesz elérhetővé válogatásokat, ráadásul ingyen. Azáltal, hogy ezek ingyenesen megtekinthetők neten, egyrészt a filmrajongók kedvében járnak, hogy akik nem jutnak el különböző fesztiválokra, azok is megismerjenek néhány kiemelkedő alkotást, másrészt ezzel segítik az adott filmek fesztiválútját is, hiszen az egyes filmek felkelthetik például forgalmazók, más fesztiválok és persze más alkotók érdeklődését is, amivel egyfajta promót is nyújt az oldal. 

A filmekhez regisztrálni kell (utána csak hírlevelek érkeznek az újabbnál újabb válogatásokról), aztán egyből nézhető bármelyik darab. Az animációk január 13. és február 13. között érhetők el, de fontos, hogy mindegyik alkotás csak bizonyos ideig és bizonyos megtekintésig nézhető, úgyhogy érdemes sietni a megtekintésükkel. A teljes válogatás itt található.

David Coquard-Dassault: Peripheria

Szuper hír, hogy Alberto Vazquez Decorado című rövidfilmje újra elérhető a Festival Scope oldalán, amit minél többször látok, annál inkább zavarba jövök és annál inkább szív magába, amit annál inkább élvezek. A Decorado-ban egy furcsa világ még különösebb élőlényeinek mindennapjait láthatjuk, a fekete-fehér színhasználat egyszerűségét pedig a film formavilága és a szereplők groteszksége ellensúlyozza. Történet nem igazán van, inkább rövid fejezetekből, szituációkból épül fel a film, melynek minden epizódjában valami bizarr, a néző és maga a szereplő számára is sokszor frusztráló dolog történik (mint például a fordított sellőre önkielégítést végző szellembarát). A Decorado egyik fő kérdése, hogy vajon nem egy mesterkélt, színpadi szituációban élnek-e a történet hősei, akiket folyton figyel valami vagy valaki (behozva ezzel a szórakoztató valóságshowk világát), illetve hogy erre ők maguk hogyan reflektálnak. A folyamatos önreflexió, valamint a jelenkori (technicizált és sokszor aberrált) társadalom közhelyeire és felismerhető hangjaira való hivatkozás folyamatosan átragasztja a nézőre is azt a kellemetlen, szorongáskeltő érzést, amiben maguk a szereplők is vannak – már aki ráismer önnön abnormális helyzetére.

Ronny Trocker Summer című rövidfilmje több szempontból is zavarba ejtő: hol van benne animáció, hogyan készült, hogyan értelmezi újra a filmezést és miről szól? Vagyis a jelenkor eseményeit ismerve az nyilvánvaló, hogy miről: a menekültválságról és az illegális bevándorlásról. Erre az is ráerősít, hogy a filmet Juan Medina 2006-ban, a spanyol Gran Tarajal tengerpartján készült fotója ihlette, melyen szintén egy menekült látható négykézláb a parton, akárcsak Trocker főhőse. 

Egy forró nyári napon vagyunk, ahol a parton a szokásos nyári események zajlanak: családi labdázás, fagyizás, napozás, fotózás, homokvár építés, stb., csakhogy ezeket nem látjuk mozgásban, csupán a hozzájuk tartozó hangokból építjük fel a történéseket. Elsőre olyan a film, mint egy mannequin challenge, de hamar rájön a néző, hogy az egyes mozgásfázisokban megrekedt emberek nem élők, legalábbis már csak a báb vagy a digitális vetületüket láthatjuk. Mintha az idő is megállt volna. Ebben a szituációban egy fekete férfi áll fel a homokból és kezdi keresni a helyét, miközben nemcsak a kamera követi bizonytalan járását, hanem a hatóságok is. Az animáció jellemzője, hogy életre kelti az élettelent, itt viszont éppen az élőt merevíti ki és teszi mozdulatlanná, a filmben pedig a kamera lencséjének nagyobb hatalma van a szereplők élete felett, mint maguknak a szereplőknek. 

David Coquard-Dassault Peripheria című filmjéről nemrégiben írtunk, hiszen a Cartoon d'Or öt döntősének egyikeként vetítették az Anilogue-on. Az Annecy-i Nemzetközi Animációs Fesztiválon közönségdíjat nyert animáció egy elhagyatott, lepusztult lakótelepen játszódik, ahol emberi életnek csak a nyomait találni. A disztópikus környezetben csupán agárra emlékeztető kutyák élnek, akik egy bizonyos hangjelre falkába verődnek, és betanított állatok módjára rohannak valami felé. 

A film hosszan időzik a helyszín részletein, az üres tereken, a tömegszállások betört ablakain, a rozsdásodó járműveken és a telerajzolt falakon, ahol csak a szél és a kutyák járnak. Mintha egy modern Pompei vagy Csernobil lenne. Az állatokról nem lehet eldönteni, hogy kihez tartoznak, miért vannak ott és egyáltalán mivel töltik a napjaikat: van, aki egy labdát kerget, van, aki csak össze-vissza futkározik, és van, aki céltalanul mászkál háztetőről háztetőre. Nincsenek kilátások, úgy tűnik nincs hova menni, és nem lesz változás ebben az állapotban, még a vészjósló hangjel ellenére sem, ami vélhetően egy ismétlődő folyamatnak a része. A filmre így nehéz történetet húzni, inkább atmoszférát teremt a hangokkal és a nyomasztóan lepusztult városnegyeddel, ezt viszont nagyon hatásosan teszi.

Aki utazott valaha metrón és vett a nap mint nap osztogatott Metro újságból, az biztosan belefirkált párszor, kifigurázta a képeken szereplő embereket, eseményeket, új elemekkel bővítette, esetleg egy egész történetet kerekítve a fotókra. De a gimnáziumi történelem és irodalom órák tankönyveiben szereplő fekete-fehér képek és arcok is hívogatóak voltak, így ki ne esett volna neki tollal punk sérót rajzolni Napóleonnak vagy vicces dialógokat írni a nyugatosokhoz. Donato Sansone-t épp ez ihlette meg és készítette el ezek alapján a Journal Anime című négypercest, melyben a Libération nevű francia lap 2015. szeptember 15. és november 15. közötti számainak nemzetközi híreire reflektál.  Ebben az animációs naplóban Sansone fogta magát és mozgásba hozta a különböző képekhez fantáziált önironikus és szatirikus eseményeket a politikától kezdve a valláson és a sporton át egészen a popkultúráig, amik egymásra is reflektálnak és interakcióba lépnek. 

A japán mitológiában a Jukai kifejezés az öngyilkosok erdejét jelenti, ami többek közt utal arra is, hogy ez az erdő olyan sűrű, hogy aki egyszer betéved, az soha nem jön ki onnan. Gabrielle Lissot szürke tónusú filmje, a Jukai ezt próbálja többlettartalommal megtölteni, a kísérteties hangulatot pedig a számítógépes bábfigurák is erősítik. Egy várandós nő bolyong a sűrű erdőben, ahol folyton színes gombolyagokba botlik, amik elvezetik egy-egy halotthoz, akiknek ő adja meg a végtisztességet. Azt gondolnánk, hogy egy angyali teremtés, aki a halottak hátrahagyott testének segítségére van, de sokkal inkább tűnik egy eltévedt léleknek, aki a sok tragikus életút között próbál valami pozitívat (és színeset) találni, amit csak egy új élet adhat. 

Az utóbbi évek egyik legviccesebb sorozata a Pánikfalva című belga animáció, amiből készült már egészestés spinoff és két tv-speciál is. Vincent Patar és Stéphane Aubier sodró lendületű szériája olyan, mint az európai Toy Story, csak emberek nélkül: mintha egy gyerekszoba műanyag játékainak folyton nyüzsgő mikroéletét látnánk, ahol a két főszereplő a legnagyobb rosszcsontok viselkedését mintázná, és miközben a történet és a karakterek szórakoztatnak, humoros módon reflektálnak a mai gyerekek szokásaira is. 

A Town Called Panic: Back to School a legfrissebb félórás darab, melyben Cowboy és Indián aznap indulna vakációra, mikor kezdődik a suli. A két főhős mindent megtesz, hogy ne kelljen iskolába menniük, és később az órákon is inkább kártyáznak, képregényt olvasnak és zenét hallgatnak. Így megy ez mindaddig, amíg új földrajztanáruk nem lesz egy űrhajós képében, aki rögtön egy versenyt is hirdet: aki megmondja milyen messze van a Föld a Holdtól, azt elviszi egy Holdkörútra. Végre valami elkezdi őket motiválni, de Cowboy és Indián nem a jótanuló módszerét választja a verseny megnyeréséhez és a szomszédos állatfarm diákjainak legyőzéséhez.

A Festival Scope oldalán egy pár kattintásos regisztráció után lehet ezeket a filmeket megnézni, méghozzá ingyen, és érdemes a közzététel után minél hamarabb, mert ugyan ez az animációs válogatás február 13-ig érhető el, de bizonyos nézettség (most 400 kattintás) után már nem lehet megtekinteni a filmeket. Sőt, az is korlátozva van, hogy egy regisztrációval hányszor nézhető meg egy film, úgyhogy érdemes odafigyelni ezekre. De a lényeg, hogy a Festival Scope a legfrissebb és legígéretesebb alkotásokat teszi elérhetővé online, így otthon, fotelből nézhetjük a nemzetközi fesztiválok filmjeit.