1986. október 2-án mutatták be a hazai mozik a Macskafogót, ennek kapcsán döntött úgy egy lelkes baráti társaság, hogy egyetlen alkalommal ismét elhozzák nekünk ezt az élményt a moziba. A meghirdetett eseményre villámgyorsan elfogytak a jegyek, nekem is másodkézből sikerült szereznem az utolsó pillanatban az első sorba. Szerencsére ez a film még nem akar belerobbanni a néző arcába és a maradandó halláskárosodás elérése sem célja, így néhány méterről is élvezetes és emlékezetes volt újra végignézni. És természetesen eredeti, 35 mm-es filmkópiáról, nem holmi blu-ray verzióról vagy egyéb úri mulatságokról.

Az eseménynek a Toldi mozi adott helyet, melynek előterét macskafogós fényfestéssel varázsolta az alkalomhoz illővé a Glowing Balls/Kiégő izzók világhírű csapata.

Az est két házigazdája Szabó Simon és Farkas Franciska voltak, akik maguk is nagy Macskafogó rajongók. A terembe belépve mindenki kapott egy nyakba akasztós pass kártyát, jómagam egy Walter Scott nevű, különleges alvó ügynökét. A kártya sorszámával egy, a rendező által dedikált filmplakátot lehetett nyerni, ezt most nem én hoztam haza.

Mellettem egy, a filmnél valamivel fiatalabb srác ült, aki Szabó Simon kérdésére, mely szerint ki az, aki még soha nem látta a filmet, feltette a kezét. A filmet megnézve később csak annyit bírt mondani, jó volt. Nem leszek gonosz, a rövid és velős választ betudom a sokkhatásnak.

Nemcsak a film végét, hanem egyes jeleneteket is hatalmas taps és ováció fogadott. A jelenlévő stábtagokat felhívták a színpadra, hogy a közönség együtt ünnepelhesse őket. Ternovszky Béla rendező a Macskafogó 2-t illető kérdésekre nagyon diplomatikusan válaszolt. Azt, hogy Safranek felesége és Fritz Teufel hogyan találtak egymásra, ő sem tudta pontosan, valószínűleg elszerette tőle, mint ahogy az a főnök-beosztott viszonyban oly sokszor lenni szokott. Mint minden filmnél, itt is voltak kivágott jelenetek, ez egy fájdalmas, de szükségszerű folyamat a gyártás során. A filmmel kapcsolatos anyagok részben megsemmisültek, részben az alkotók gyűjteményét gyarapítják, ennyit sikerült megmenteni az enyészettől.

A teremből kilépve az alkotókat el lehetett kapni egy-egy közös fotóra vagy aláírásra, mindannyian készségesen állták a rohamot. A megfelelő hangulatról a Toldi Kicks! Macskák vs. Egerek gondoskodott zenés-táncos mulatság formájában.

Fotó: Hujber Ádám

Az alkotókkal való személyes beszélgetés során többször elhangzott, hogy ők maguk sem gondolták volna ennyi év elteltével ezt a fajta rajongást és érdeklődést. A Macskafogó a nyolcvanas évek második felére készült el, más volt már a hangulat, a világpolitikai helyzet. Sikerét nem a keserű nosztalgiának köszönheti, hanem elsősorban annak, hogy univerzális, örökbecsű darab, amit bármikor elő lehet venni, bármikor szívesen néz meg az ember. A kópia megfakult, karcos, de az üzenet, a mondanivaló, az élmény azonban nem. Szóba került a Hugó, a víziló is, amire szerintük én biztosan nem emlékszem. Az 1975-ös rajzfilmre, melynek gyártásvetője és producere ugyancsak Kunz Román, természetesen emlékeztem, hiszen gyerekként rendesen megríkatott. Mint azt megtudtam, a rajzfilmet amerikai forgalmazásra is megvették, ám mindmáig dobozban maradt. Az idő urai (1982) ugyancsak korszakos darab, a franciákkal való közös munka eredményeként többeket hívtak dolgozni külhonba, van, aki ma is Párizsban él. Bár többen megemlítették, mennyire más volt a Macskafogó 2: A sátán macskáján (2007) dolgozni – főként technikai szempontból! –, szívesen emlékeznek vissza a nyolcvanas évekre, ahol az egyszerű melós és az egyetemi diplomás rajzfilmes kéz a kézben alkottak és együtt várták azt a pillanatot, amikor az egész, amit addig csináltak, egyszer csak megmozdult (a Macskafogó két évig készült). Mindenkinek végig kellett járni a szamárlétrát, volt, akiből igazán jó szakember lett és volt, akiből kevésbé jó.

Szóba hoztam A vörös teknős kapcsán Michael Dudok de Wittel készített interjúmat, aki elmesélte, hogy a kecskeméti stábbal a készítés folyamán nem is találkozott, a képernyőre rajzolva mindenki mindent azonnal látott ezer kilométeres távolságból is. Mint ahogyan az Oscar-díjas animációs rendező megjegyezte, ez a jelen (és a jövő), de mégis nehéz elfogadni, mert egy rajzfilmes jobban szeret egy légtérben dolgozni az alkotótársakkal, ahol mindent személyesen lehet megbeszélni és egyeztetni. A Macskafogó alkotói is megerősítették ezt, nem győzték hangsúlyozni, hogy az internet korában valóban ez a tendencia, de az a légkör, az a hangulat semmi máshoz nem fogható, mint amikor mindenki együtt dolgozik fizikailag is.

Remélem, 30 év múlva is hasonló rajongás és érdeklődés övezi majd a Macskafogót!

Gif: Módy Luca