A filmzenével (és szinkronnal) foglalkozó szakirodalmak száma hatalmas, a hangsáv egyéb elemeivel viszont nagyon kevés írás foglalkozik, az animációs filmek hangi világával pedig még annál is kevesebb (különösen hazánkban). Ha valakit érdekel, Varga Zoltán írásait ajánlom a Filmtetten és az Apertúrán, amik egy kis szeletét mutatják be ennek az összetett és érdekes jelenségnek.
A Primanima viszont azért is különleges hazai fesztivál, mert a sok díj között oszt egyet a legjobb hangért is, amit egy külön zsűri ítél oda. Idén négy (hang)szakmabeli, Balázs Gábor, Várhegyi Rudolf, Zányi Tamás (akit legutóbb a Saul fiáért tüntettek ki Vulcan-díjjal Cannes-ban) és Lukács Péter Benjamin (aki többek közt a Symphony no. 42 hangdizájnere) alkotta a PrimaSound zsűrijét, akik Nina Gantz Edmond című filmjének adták az elismerést az érzékenyen felépített, azonosulást segítő hangi világáért. Hogy a zsűri még milyen alkotásokat említett a kiváló hangsáv szempontjából, arról itt lehet olvasni.
A fesztivál idén azzal is kiemelte a hang jelentős szerepét, hogy a háromtagú nemzetközi zsűribe hívta Andrea Martignoni olasz hangdizájnert, aki szakdolgozatát az animációs és kísérleti filmek hang- és zenehasználatáról írta a Bolognai Egyetemen, azóta pedig előadásokat és workshopokat tart a témában, és persze animációs filmek hangtervezésében is részt vesz. Egy ilyen mesterkurzust tartott a Primanima nézőinek is a fesztivál második napján, ahol mesélt néhány filmben való közreműködéséről, hogy miként készített az egyes animációkhoz hangdizájnt, mi inspirálta, miket használt fel és egyáltalán hogyan működik együtt a hangsáv a képekkel.
Martignoni egyik leglátványosabb példája az 1979-es Every Child volt, ami ugyan a Unicef megbízásából készült (egy elhagyott, kitett gyerekről szól), viszont igen figyelemfelkeltő hangi szempontból a nyitánya és a zárása: egy stúdiót látunk, ahol két férfi és egy kisgyerek ad ki különböző hangokat, majd ez a stúdióhelyzet átvált egy animációs környezetbe, ahol a képekkel együtt ezek a hangok már értelmet nyernek. Végül mire már belemerülnénk és megszoknánk az animáció törvényeit, visszatér a stúdióbeli jelenet, ezzel egyrészt (újra) leleplezve hogyan készült a hangsáv, másrészt felhívva a figyelmet, hogy akármi szolgálhat eszközül egy animáció hangi világának megteremtésében.
Az olasz művész, Blu Fino című alkotásával folytatódott az előadás, aminek először csak a hangsávját hallgattuk, majd utána néztük meg a képekkel együtt. Az először hallott hangok alapján mindenkiben kialakult egy elképzelés, hogy miről szólhat a film, az animáció után viszont valószínűleg senki sem arra asszociált, amit láthattunk. Ez is egy újabb példa volt arra, hogy a hang és a kép mennyire tudja befolyásolni egymást.
Blu és Martignoni második közös munkája a Muto című 2008-as film volt, ahol először elkészítették az animációt és utána terveztek hozzá hangsávot. A harmadik közös filmjük a Big Bang, Big Boom volt 2010-ben (ami után egyébként Blu abbahagyta a falra festett animációk készítését), ami a Muto-hoz hasonló módon készült: előbb az animációt, majd a hangsávot alkották meg. Martignoni kiemelte, hogy a hangban az a legjobb és legfontosabb, hogy gyakorlatilag azt használ fel az ember, amit csak akar. Ezért mondta, hogy nem szeret különbséget tenni zeneszerző, hangdizájner vagy zenész közt, mert itt már inkább a különböző hangok elrendezéséről van szó, amihez bármit lehet használni, nem kell hozzá zenésznek lenni, nem kell feltétlen érteni a zeneszerzéshez sem.
BIG BANG BIG BOOM - the new wall-painted animation by BLU from blu on Vimeo.
A Big Bang, Big Boom után elmesélte, hogyan készült a film cápás jelenete: ahol lakott, épp egy útfelújítás zajlott az ablaka alatt és ez annyira idegesítette, hogy úgy döntött, felveszi, mert majd valamikor talán fel fogja használni. Ennek az útfúrásnak a hangját tette be a kishal üldözéséhez, így a néző egy eleve negatív helyzethez egy kellemetlen hétköznapi hangot is hall (amit valószínűleg nem is ismer fel éppen az eredeti környezetből kiszakított helyzete miatt), amivel a hang csak ráerősít a filmben látott szituációra. Így a kép megváltoztatta a hang értelmét és jelentését, és ez szintén jó példa arra, hogy ha kiveszünk egy hangot az eredeti helyéről és áttesszük egy más kompozícióba, akkor a jelentése is megváltozik.
Ennek a fordítottjára is mutatott példát Martignoni, amiben a hang alakítja a kép tartalmát. Ehhez egy kísérleti animációt választott, ahol nem láttuk mást, csak fekete-fehér metamorfózisokat. A film cselekményét így a hangsáv formálta, a hang adott egyfajta narratívát a látottaknak, az alapján képzeltünk bele jeleneteket, hiszen a hétköznapi életből ismert hangok által tudtunk asszociálni helyzetekre.
Roberto Catani Absent Minded című filmjéhez is Martignoni készített hangsávot, mely egy olyan kisfiúról szól, akinek gondolatai folyamatosan elkalandoznak tanóra közben. A téma miatt a rendező arra kérte Martignonit, hogy amikor a valós világban van a kisfiú, akkor a megjelenített, valós életből vett hangokat használjon, amikor pedig elkalandozik, akkor a hangsávban is szabadon szárnyalhat a képzelet. Így folyton váltakozott a valóság és fantázia a képekben és a hangokban egyaránt.
Martignoni több hónapon át dolgozott Virginia Mori Haircut című filmjén, amit azért emelt ki, mert a hosszú procedúra közben három nap alatt elkészítette egy másik animáció hangsávját, ami a kedvenc soundtrackje is lett. Ez a bolgár illusztrátor és grafikus, Boris Pramatarov Postindustrial című filmje volt, amit egyébként az idei Annecy Filmfesztiválon is vetítettek. A film egy hat rövidfilmből álló antológia része, amiben hat bolgár verset dolgoznak fel.
Az előadás zárásaként egy igazán őrült animációt láthattunk, mind képileg, mind zeneileg: Magda Guidi San Laszlo vs Santa Maria Egiziaca című párpercesét, amiben a szentek, a szörnyek és a rocksztárok is ugyanarra a zenére rázzák magukat és küzdenek meg egymással egy apokaliptikus harcban.
San Laszlo contro Santa Maria Egiziaca from Withstand on Vimeo.
Képek forrása: Primanima
