Mintegy ötven filmadaptációja született közel száz év alatt – az 1928-ban jegyzett első mozgóképes feldolgozás óta – Edgar Allan Poe egyik legborzongatóbb novellájának, az eredetileg 1843 januárjában publikált Az áruló szívnek. A mindössze pár oldalas novellából nem csupán rövidfilmek készültek, de egész estés alkotások is; az élőszereplős filmek mellett pedig szekérderéknyi animációs feldolgozásról is tudhatunk. Utóbbiak között megkülönböztetett hely illeti meg az 1953-ban, éppen hetven évvel ezelőtt keltezett amerikai változatot, melynek címe megegyezik az eredeti Poe-művével: The Tell-Tale Heart.
Stephen Bosustow, a rajzfilmkészítésre specializálódott UPA (United Productions of America) nevű stúdió vezetője éppen családi vakációját töltötte, amikor teljesen Edgar Allan Poe műveinek hatása alá került. Olyannyira megihlette az író-költő munkássága, hogy a stúdióban nyomban kezdeményezte Poe egyik legismertebb verse, A holló rajzfilmes feldolgozását. A művészeket is felvillanyozta egy Poe-adaptáció ötlete, csakhogy A holló helyett mást javasoltak, s a csere nem volt Bosustow ellenére: Az áruló szív mellett döntöttek. Ekkorra, az ötvenes évek elejére, a UPA neve egybeforrt az amerikai rajzfilm-művészetet valósággal „forradalmasító” törekvésekkel, de egy Poe-novellán alapuló animáció még a John Hubley és Robert Cannon nevével fémjelzett társulattól is merésznek számított.
Ted Parmelee: The Tell-Tale Heart
Minden valamirevaló animáció-történetben ódákat szokás zengeni a United Productions of America filmterméséről: talán nincs még egy stúdió, amely maroknyi rajzfilm-remekművel olyan horderejű változásokat, olyan hosszan tartó művészi megújulást bocsátott volna útjára, mint az egykori Disney-munkatársak által alapított műhely. Az 1951 januárjában bemutatott Gerald McBoing-Boing, Robert Cannon rajzfilmje villámgyorsan avanzsált egyetemes animációs mérföldkővé, amelyet egy sor – hasonló jellegű – újító rajzfilm követett. A UPA elévülhetetlen érdemei között említik a modern képzőművészeti minták – legkivált Picasso, Matisse és Klee – bevezetését a főáramlatbeli animációba, kiegészítve a Saul Steinberg-i intellektuális karikatúrával. Ezzel összefüggésben a Disney-féle realisztikus ábrázolásmóddal történő szakítás a legfontosabb jegy: a UPA-alkotók a síkszerűséget preferálták a térillúzióval szemben, a szaggatott mozgást a folyamatos mozdulatsorok helyett, a színeknek pedig éppúgy önálló művészi szerepet szántak, mint a kevéssé megszokott hanghasználatnak (legyen szó zörejek vagy jazz-zene alkalmazásáról). A UPA-hez asszociált korlátozott animáció (limited animation) mint az egyszerűsítéssel és sűrítéssel elérhető művészi többlet, a stúdió védjegyévé vált – olyan csoportstílussá, amely a témákban és hangvételben vegyes összképet mutató alkotásokat egyaránt jellemezte. A UPA a Columbia Pictures számára készítette az animációs rövidfilmeket: műveik széles közönséghez jutottak el, közkedveltek voltak.
Ezt a közeget szükségszerűen figyelembe kell venni, ha meg akarjuk érteni, hogy a The Tell-Tale Heart miért olyan rendhagyó tétel szűkebb pátriájában éppúgy, mint az egyetemes animáció-történetben. Pedig a limitált animációs kivitelezésmód itt is megvan, s ezúttal is emberkarakterekre épít a történet, miként a stúdió valamennyi egyéb animációjában. Csakhogy az elsőfilmes Ted Parmelee rendezésében készült nyolcperces rajzfilm több szempontból is kakukktojás: témaválasztását, képi világát és hangkezelését illetően egyaránt.
Poe nyomán a The Tell-Tale Heart egy gyilkos elme rejtelmeit fürkészi. Az egyes szám első személyben írt novella cselekményét pontról pontra követi a film: a lelki kényszertől űzött, bomlott elme akkurátusan tervezi meg és hajtja végre a borzalmas bűntényt (a lakótárs, egy öregember meggyilkolását), majd a tettes mintegy „kiprovokálja”, hogy lelepleződjön. Bár az eredeti szövegből csupán részleteket vesz át a film, az elhangzó monológ mégis teljesen hű az íróhoz, nemcsak stilisztikailag, hanem – és ez fontosabb – szemléletében is: megőrzi a feszültséget a racionális pontosság és az irracionális kényszeresség között. Ezt azért is érdemes kiemelni, mert Az áruló szívnek készült korábbi hollywoodi adaptációja (az MGM-nél): Jules Dassin debütálása, a húszperces, élőszereplős The Tell-Tale Heart (1941) éppen „csak” a lényeget, a gyilkosság irracionális jellegét nem meri felvállalni, amikor az öregembert hatalmaskodó és terrorizáló figuraként lépteti fel, akit ennélfogva van oka megölni a fiatalembernek. Dassin adaptációja mindazonáltal hathatott a UPA-változatra, a takaró- és vízcsepegés-motívumot inkább származtathatjuk belőle, mint az eredeti Poe-novellából. De ezeknél fontosabb hozzáadást is regisztrálhatunk a rajzfilmben. Míg Poe-nál valamiféle feloldozással végződik a történet – a bűntett mégoly hisztérikus megvallása legalábbis értelmezhető így –, a UPA-adaptáció legvégén a börtön rácsai közül tekintünk ki, s az elbeszélő a film elején hallott sorokat ismétli: „…de miért mondjátok, hogy őrült vagyok?” A körkörösség – avagy a keretezés – mintha a nézőt is bezárná a film rémséges világába, mintha mi is a tébolyda lakóiként végeznénk.
Ted Parmelee a The Tell-Tale Heart hátterével (Forrás: The Family Parmelee)
A limitált animáció alkalmazása okán vizuálisan ugyan szoros szálak kötik a The Tell-Tale Heart-ot a tipikusabb UPA-rajzfilmekhez, de legalább két szempontból éles különbségek mutatkoznak. Az egyik, hogy a cselekménytérnek semmi köze a modern nagyvárosi világhoz, a UPA-animációk jellegzetesebb színhelyéhez – a gótikus rémfilmek ódon sötét házaihoz annál több. Az ablakok, a lépcsők és a falióra válnak hangsúlyossá a tárgyi világban, miközben különös asszociatív kapcsolatok szövődnek a kancsó és a telihold képe között. A fények és az árnyékok sejtelmes játéka rajzolja ki a teret, amely mindvégig szubjektív szemszögből tárul elénk: a képek töredékessége annak is tulajdonítható, hogy mindent a zavarodott elme szűrőin át látunk. Nem véletlen, hogy több beállítás Giorgio de Chirico festészetét juttatja eszünkbe: a gótikus stílus emlékei a szürrealizmus enigmáival frissülnek fel. A másik fontos különbség a limitált animáció még további limitálása. Kevés színt használ a The Tell-Tale Heart, leginkább a sárga (több árnyalata), a sötétkék és a fekete figyelhető meg benne, s csak egy-két figurát mozgat – az öregurat, a rendőröket –, azokat is alig-alig. Központi szereplőnk – maga az elbeszélő – nem látható a képeken, csak a keze néhány alkalommal. A kameramozgásoknak, az áttűnéseknek és a drámai csúcspontokon megélénkülő – szívdobogásszerű – dinamikus ábráknak köszönhetően a The Tell-Tale Heart mégsem kelt statikus érzetet.
A látványtervezés – beleértve a színterveket – Paul Julian érdeme, mindenekelőtt az ő stílusáról vallanak a bizarr képek. A korán elhunyt Ted Parmelee lényegében egyszerzős alkotóként vonult be az animáció történetébe, nincs érdemi összehasonlítási alapunk; Julian esetében viszont korábbi UPA-s munkája és későbbi alkalmazott animációi igazolják az ő kitüntetett szerepét a The Tell-Tale Heart-ban. A The Four Poster (1952) című Stanley Kramer-film számára készült animációs betétek közül a Julian által jegyzett I. világháborús szekvencia egyértelműen a The Tell-Tale Heart előtanulmánya, a Roger Corman filmjeihez tervezett nyitó főcímek pedig – a (nem mellesleg Francis Coppola által rendezett) fekete-fehér Dementia 13 (1963), még inkább a színes The Terror (1963) bevezetője – ugyanezt a gótikus világot folytatják.
1959-ben kiadták lemezen az animáció hangsávját James Mason előadásában (Forrás: Discogs)
Ám a The Tell-Tale Heart leginkább előremutató aspektusa a hangban rejlik: filmtörténeti jelentőségű pillanat, hogy egy rajzfilm számára élvonalbeli színművész – jelesül James Mason – kölcsönzi a hangját. S micsoda előadásban hallható a Poe nyomán született rapszodikus monológ! Mindmáig etalon, párját ritkító színművészi bravúr – „mindössze” a hangjátéknak köszönhetően. Mason túl volt több olyan fontos szerepén, amelyeket bizonyára jól kamatoztatott a The Tell-Tale Heart során: eljátszotta már a sebesülése következtében valóság és hallucináció között egyre nehezebben különbséget tevő ír nacionalistát Carol Reednél az Egy ember lemaradban (Odd Man Out, 1947), Max Ophüls bűnügyi melodrámájában, a Vakmerő pillanatban (Reckless Moment, 1949) pedig az amorális zsarolót, aki a szerelemben talál feloldozást. Indokolt lehet az a feltételezés – ezt tényszerűen megerősítő adatot nem találtam ugyan –, hogy a UPA alkotóit a Pandora and the Flying Dutchman (1952) egy részlete is ösztönözhette abban, hogy éppen James Masont válasszák. Ebben a negyedórás szekvenciában majdnem teljes egészében Mason narrációjában tárul fel – keverve visszapillantást, álmot és révületet – a mitikus bolygó hollandi alakjának története. A The Tell-Tale Heart révén megformált mentális zavar pedig Mason számára sem lehetett haszontalan „előtanulmány” élete talán legnagyobb alakításához: Nicholas Ray egyik főművében, a Bigger Than Life (1956) már-már pszichothrillerbe hajló melodrámájában gyógyszeres kezelés hatására megzavarodó és veszélyessé váló családapát játszott.
A fáma szerint a The Tell-Tale Heart tesztvetítésén nevettek (!) a nézők, mert annyira azt várták egy rajzfilmtől, hogy mulattatni fogja a publikumot (akárcsak az addigi UPA-művek), nem pedig – drasztikus újdonságot kínáló animációs gótikus és lélektani horrorként – megrémiszteni, felzaklatni. Ezért kerültek nyitó feliratok a film elejére, hogy szó szerint a hülyék számára is deklarálják, miszerint Poe nyomán „drama” és „suspense” következik, melynek főszereplője egy őrült, aki amúgy épelméjűnek hiszi magát. Ugyancsak a film legendáriumához tartozik, hogy a The Tell-Tale Heart a korabeli 3D-s vetítések technikájával készült. A stúdió krónikájáról könyvet jegyző Adam Abraham szerint csupán a UPA belső vetítésén volt látható a film ilyen formátumban – ahol több néző is szinte sokkot kapott –, publikusan azonban soha nem volt hozzáférhető, nem véglegesítették térhatású moziváltozatban: a Columbia nem járult hozzá a 3D-s „felturbózáshoz”.
Ted Parmelee: The Tell-Tale Heart
A Poe-filmekről írt esszéjében Janisch Attila joggal hangsúlyozza, hogy Edgar Allan Poe írásainak zöme – köztük éppen Az áruló szív is – mennyire filmszerűtlen; a bennük „kimerevített időnek”, illetve az állapotokat, nem pedig a cselekvéseket középpontba helyező tudatfolyamnak köszönhetően szinte nem is születhet belőlük jó adaptáció. A UPA-féle The Tell-Tale Heart szabályt erősítő kivételként mutatkozik: azért is válhatott valódi klasszikussá, mert egy Edgar Allan Poe-alapművet úgy dolgozott át mozgóképpé, hogy egyszerre lehet felismerni benne ízig-vérig a szerző világát, miközben filmművészeti alkotásként is tökéletesen szuverén teljesítmény – úgy tűnik, ehhez a „fegyvertényhez” az animáció filmformája kellett. Parmelee, Julian és Mason közös remekművét Oscar-díjra jelölték, egy 1994-es szavazáson minden idők 50 legjobb rajzfilmje közé választották, 2001-ben pedig a National Film Registry megőrzésre javasolta mint kulturálisan jelentős alkotást.
Varga Zoltán
