Bucsi Réka Symphony No. 42 című, 2013-as MOME Anim diplomamunkája leginkább azzal szerepelt a magyar médiában, hogy újabbnál újabb sikereket ért el külföldön. Akkor tetőzött a Symphony-láz, amikor az Oscar tízes shortlistjére is beválogatták (aztán a végső döntősök közé már sajnos nem). De hogy hányan látták eddig Magyarországon, az kérdéses. Ugyan a Frank című film előtt vetítették moziban, ami nagyon nagy szó volt, hiszen így még több emberhez juthatott el, és nagyvásznon láthatta az a magyar közönség is, akiket talán kevésbé érdekel az animáció. (Egyébként ilyen, moziban kísérőfilmként vetített alkotás volt még Tóth Luca A kíváncsiság kora című darabja). De leginkább fesztiválokon, (animáció)filmes eseményeken lehetett elkapni a Symphony No. 42-t, ahova meg csak az animáció szerelmesei járnak. Így mi már láttuk jó párszor, de akik csak a magasztaló kritikákat és híreket olvashatták, azoknak csak most, két évvel a film bemutatója után van alkalmuk élvezni ezt a tízperces művet. Így a Symphony No. 42 a fesztiválok után most az internetet fogja meghódítani.
Annyi elemzés nem készült a filmről, mint amennyi hír szólt róla, de alább összeszedtünk néhány részletet Bucsi diplomamunkájáról írt kritikákból, legalul pedig a film is megnézhető – újra meg újra meg újra meg újra...
"Bucsi Réka Symphony No. 42 című filmjének Magritte-hoz és Buñuelhez köthető szürrealizmusa, melynek erényeit nem lehet elégszer méltatni (lásd Filmvilág 2015/1.): az állat, az ember és az univerzum kapcsolatait – vagy inkább e kapcsolatok bomlását – fürkésző, abszurd humorú film a kortárs magyar animáció alapműve."
Varga Zoltán (Filmvilág 2015/08 A víztükör túloldalán / Kecskemét - KAFF)
"A Symphony No. 42 leginkább egy mozgóképes galériához hasonlít, melynek falán egymás mellé helyezve lóg több tucat animált állókép. Portrék, zsáner-, dokumentum- és tájképek. Az egyiken egy nihilista róka néz szembe a Mindenhatóval, a másikon a felhők vért könnyeznek, a harmadikon egy segítségért kiáltó állatkerti elefánt festeget az ormányával, a negyediken egy égig érő dodzsem pályát látunk a hegyek között. A karikaturisztikus pillanatfelvételek sora végeláthatatlanul folytatódik, csak a világmindenség szab nekik határt – de még ott is Beethoven IX. szimfóniája zeng, és repülő csészealjak repkednek. A néhol direktebb, máshol lazább viszonyban álló jelenetek a precíz hangdesign révén forrnak szorosan egybe, és olykor egy-egy képi elem révén is összekapcsolódnak – pl. az elefánt HELP ME! feliratú festménye a rákövetkező képen egy lány konyhájában tűnik fel, aki épp az agyát reszeli (!). A groteszk pillanatfelvételek egymástól végletesen elszigetelt, mégis összetartozó világokból valók, bennük ember és természet furcsa, néhol szívszorító, máskor morbid kapcsolata sejlik fel."
Orosz Anna Ida (Prizma 2014/10 Levágott halfejekkel babázni)
"Bucsi Réka Symphony No. 42 című, digitálisan létrehozott rajzfilmje az animáció több evidenciaként kezelt motívumát állítja új fénytörésbe, s ember és természet kapcsolataira rákérdező szatíraként is kiváló. [...] Olyan rövidebb-hosszabb szituációk, jelenetek, eseménytöredékek katalógusát kínálja a film, amelyet nem ok-okozati logika köt össze, hanem a képtartalom szürreális fantáziája és abszurd hangvétele, illetve ember, állat és – a legtágabb, azaz a kozmikus dimenzió értelmében vett – természet hármassága fog egybe. [...] Bár a Symphony No. 42 a modern film olyan alkotóira utal direkten, mint Godard (Bolond Pierrot) és Kubrick (2001 - Űrodüsszeia), legközelebbi élőszereplős rokona mégis inkább Buñuel, s tőle is A szabadság fantomja. A mozaik- vagy tablószerű elbeszélésmód (lásd Filmvilág 2010/11) frusztráló alkalmazásával, a racionális logika és a mindennapi konvenciók fejtetőre állításával s nem utolsó sorban az állatszimbolikával (lásd a struccot) Buñuel filmje értelemvesztett és kiismerhetetlen világba kalauzol, akárcsak Bucsi Réka animációja – még jeges humoruk is hasonló. A Symphony No. 42 ugyanakkor az animációban óriási hagyománnyal bíró sorozatelvű elbeszélésmód (melynek alapváltozata a „variációk egy témára”-típus) eseteként is értelmezhető. Nálunk sok tekintetben Vajda Béla Moto perpetuója jutott el a sorozatelvű elbeszélésmód legelvontabb alkalmazásáig, felvetve akár az ember és a világmindenség viszonyának örök dilemmáit is – e törekvésében a Symphony No. 42 a Moto perpetuo örököse, kérdésfeltevését azonban más élőlényekre is kiterjeszti. [...] Bucsi Réka filmje ugyanis az egyik legalapvetőbb animációs motívum, az emberi tulajdonságokkal felruházott állat figuratípusával folytat komoly játékot. [...] A Lukács Péter Benjámin hangmérnöki munkáját dicsérő szikár és pontos, egyszerre mosolyogtató és nyugtalanító hangzásvilág kulcsfontosságú része a provokatív és enigmatikus víziónak."
Varga Zoltán (Filmvilág 2015/01 A jegesmedvéket lelövik, ugye?)
"A Symphony no. 42 egyrészt főként képzőművészeti alkotás, amelyben a mozgókép mint forma nem a gondolati tartalmat, nem a cselekményt, hanem inkább a megvalósítást, az esztétikumot szolgálja, és mint ilyenben, nem is érdemes a kisjátékfilmek logikáját, struktúráját keresni benne. Másrészt - mint minden jól sikerült műalkotás - azért ha nem is konkrét cselekményt, de hangulatot közvetít, ami inkább asszociációkat indít, nem pedig konkrét utalásokat tesz a valóság egyes szeleteire."
Kovács Bálint (Origo 2014/02 Megtalálni Istent és agyonlőni magad)
"Mintha Aesopus haikukat vagy egyperceseket írt volna, úgy haladunk mini történeteken egy kifacsart, infantilis képi stílusban megrajzolt univerzumban az agyát lereszelő nőtől a pezsgőt locsoló versenylovakon át az öngyilkos rókáig. Minden működik magában és egységben, a pszeudocselekvésekben létező világ röhejes és szomorkás szimfóniája azonban nem az emberi szabadság diadaláról szól, mint a filmben egy leharcolt zongorán is felidézett 9. beethoveni szimfónia, hanem valamilyen titokzatos eleve elrendelésről, reménytelenségről."
Dercsényi Dávid (Filmhu 2014/03 Friss Hús: Candide, avagy az agyreszelde)
