A Decorado világa kiút nélküli, disztópikus lázálom. Alberto Vázquez legújabb filmje szerint ilyenkor hiába próbáljuk megváltani a világot, barátaink és szeretteink képesek elviselhetővé tenni a szenvedést. Érvelése inkább nyomasztó, mint reménykeltő.

Arnold középkorú egér, akinek se munkája, se jövőképe, és egyre inkább úgy érzi, megfigyelik. Igazából nem is a valóságban él, és körülötte minden csak díszlet (spanyolul decorado). Mindeközben fokozatosan hidegül el feleségétől, Maríától, aki nehezen viseli, hogy miközben minden összeomlani látszik körülöttük, férjének nincs jobb dolga, mint paranoid, egzisztencialista fejtegetésekbe bonyolódni. Arnold gyanúja viszont korántsem megalapozatlan: minden szál a rejtélyes ALMA nevű óriásvállalat felé vezet, ami az élet összes területére kiterjesztette a befolyását, és ahol természetesen mindent bevetnek, hogy Arnoldot visszatereljék a „helyes útra”.

Városi ember már nem vágja el a csirke nyakát, nem dolgoz fel disznót, és szarvasra is ritkán lő az erdőben. A modern világban nem tudjuk milyen ölni, de ösztönösen foglalkoztat minket a kérdés: mi hajtja azt az embert, aki ölni készül?

A 23. Anilogue-on a zsűri külön elismerésében részesült Félix Dufour-Laperrière kanadai francia rendező filmje, A halál nem létezik (La mort n'existe pas), mely kíméletlenül szembesít az ösztönös emberi bűnnel, az ölés aktusával.

A történet szerint fiatal terroristák csoportja megtámadja a gazdag és hatalommal bíró idős pár villáját. Az akcióban mindegyik fiatalt lelövik, kivéve Hélène-t, aki halott társait hátrahagyva elmenekül az erdőbe, ahol egy olyan elképzelt térbe lép át, amelyben lehetőséget kap, hogy változtasson a történteken. Döntenie kell: újra a fák között maradva végignézi, ahogy lemészárolják szerelmét és barátait, vagy csatlakozva hozzájuk ő is gyilkossá válik.

Magyarországra ritkán jutnak el a francia animáció újdonságai, és ezen nem is muszáj kisujjunkat eltartó sznobériával felháborodnunk. A 23. Anilogue viszont szerencsésen változtatott ezen: a tavalyi cannes-i és annecy-i debütálások után idén Budapesten vetítették először Sylvain Chomet egész estés életrajzi moziját, az Egy csodálatos élet című filmet a fesztivál nyitóünnepségének keretében.

Nagy teher nehezedhetett a rendezőre, hiszen Chomet majdnem tíz év kihagyás után vállalkozott önálló szerzői film megvalósítására. Emellett műfaji szempontból is a saját árnyékát kellett megugrania. Az Egy csodálatos élet életrajzi alapú, nosztalgikus történet, alkotónk pedig korábban is a retrospektív, múltba helyezett komédia zsánerében mozgott otthonosan: Az illuzionista című filmjében a háború utáni francia vígjáték klasszikus alakja, Jacques Tati önéletrajzi ihletésű forgatókönyvére épített, de az itthon talán jobban ismert Belleville-i randevú című komédiája szintén a múlt századi hangulat megidézését helyezte középpontba.

A traumatikus gyerekkorán túljutott Rita (Ai Mikami) egyetlen vágya a változás, bár arra talán ő sem számított, hogy azt pont egy földönkívüli növény rémuralma hozza majd el. A páfrányfélékre hajazó, a kék és a lila árnyalataiban úszó faóriás a bolygót mintegy gombafonálszerűen köti gúzsba, saját védelméről pedig a termésekből kikelő fenevadak gondoskodnak. Az égből alászállt anomália titkát egy tehetetlen tudóstársaság mellett a gyökérzet eltakarításán dolgozó takarítóbrigád igyekszik megfejteni, aminek önkéntes kötelékében szolgál a film mogorva kamaszlánya is. De ahelyett, hogy hősnőnk végre maga mögött hagyhatná terhes múltját, be kell érnie annak sokadszori újrajátszásával: miután Rita egy időhurok fogságába esik, nemcsak saját és társai halálát kell újra és újra átélnie, hanem felejtésre szánt emlékeit is.

Az Egyetlen út: ölni az árulkodó címnek megfelelően valóban nagy hangsúlyt fektet a látványos harc- és akciójelenekre, de amiért ez a film mégiscsak beilleszthető a jól ismert időhurok-narratívákba, az a főhős fokozatosan kikényszerített átváltozása: a makacs, kapcsolódásra képtelen fiatal a sokadik kínhalál, de még inkább az ismétlődő életek "végigjátszásai" során szép lassan hozzászokik saját magához. A műfaj zászlóshajója az Idétlen időkig, amiből aztán egy sor hasonszőrű alkotás nőtte ki magát, gondoljunk csak a 2020-as Palm Springsre. Ezekben a történetekben közös, hogy az időcsapdába esett szereplőknek nem csak a menekülőutak megtervezésére, hanem önmaguk megfejtésére is szinte végtelen idő áll a rendelkezésre, amihez a rendszer mindig társat rendel – talán, mert az önmegvalósítás a másik nélkül nehezen elképzelhető. Nincs ez másként az Egyetlen útban sem, ahol a visszahúzódó, rövid élete során nem kevesebb traumát felhalmozó Keiji (Natsuki Hanae) lesz Rita játékostársa. Az anyai szeret nélkül felnövő Ritának és iskolai bullyingon edződött újdonsült partnerének azonban még a határidő-dramaturgia kényszerítő hatásával is szembe kell néznie: időhurokba szorult sorstársaikkal ellentétben nekik véges számú próbálkozás jutott osztályrészül.

A Decorado Alberto Vázquez képregényrajzoló és animációs rendező sötét meséje egy antropomorf egér egzisztenciális kríziséről és az őt körülvevő világról. 2010-ben látott először napvilágot a történet képregény formájában, majd hét évvel később olyan rövid animáció készült belőle, amely gyakorlatilag előzetese is lehetne a tavaly bemutatott, másfél órás változatnak.

A decorado spanyol szó, jelentése díszített, berendezett, dekorált. Találó cím, ugyanis a főhőst, Arnoldot az a furcsa érzés fogja el életének nagyon sötét és kilátástalan pontján, hogy a körülötte lévő világ csupán színjáték. És annyiban igazat is adhatunk neki, hogy a társadalom, amit megismerhetünk a filmből, valóban velejéig romlott. Mindent az úgynevezett ALMA (Almighty Limitless Megacorporative Agency) cég irányít, az emberek mélyszegénységben élnek, a hatalom által kiosztott, „boldogságot okozó" pirulákat szedik és minden lépésük le van követve. A várost körülvevő erdő el van zárva tőlük, ráadásul veszélyes lények lakják, így a menekülés gyakorlatilag lehetetlen.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy gondtalan család valahol a világ végén, akik nevetve töltötték együtt minden percüket. A Mesék a bűvös kertből nyitó életképe alatt talán a felnőtt nézőnek sem jut eszébe, hogy sajnos még a bábanimációkban sem tarthat minden örökké. Pedig a hétvégére megérkező három unokát hamarosan már csak magányos nagypapájuk fogadja. A házon eluralkodó csend betöltésére magukra vállalják a nagymama mesélőszerepét, és hamarosan színes-hangos történetekkel vigasztalják egymást, felfedezve a történetmesélés gyógyító erejét a gyász feldolgozásában.

A kerettörténet három stilisztikailag eltérő, de tartalmukban összehangolt rövidfilmet fűz össze egész estés animációvá. A tíz éven át készülő projekt darabjait egymástól független alkotók hozták létre: az első esti mesét (The Orphans) a cseh David Súkup, a második történetet (The Old Apple Cores) a szlovák Patrik Pašš, míg a harmadikat (Yesterday’s Newspaper) a szlovén Leon Vidmar adaptálta. Az antológia szerves egységét nem csak a francia Jean-Claude Rozec által rendezett, keretként szolgáló, negyedik történet teremti meg, az epizódok egyenként Arnošt Goldflam cseh író Of Unwanted Things and People könyvének történeteit dolgozzák fel. A fantáziadús, mókás részletekkel feldúsított epizódok alaphelyzete végig az marad, hogyan élhetjük meg az elkerülhetetlen találkozást az elmúlással.