A napokban felkerült a netre Konstantin Bronzit We Can’t Live Without Cosmos című animációja, mely szentimentális módon mesél két asztronauta egész életen át tartó elszakíthatatlan barátságáról. Bronzit a New Yorkernek azt mondta a filmről, hogy nem az űrprogramról és nem is a barátságról szól elsősorban, hanem a magányról, az emberek közötti szoros kapcsolatokról. Arról, hogy az ember nem képes anélkül létezni, hogy néha ne lépne ki a társadalomból (akár fizikai, akár mentális értelemben). A történet ötlete álmában jött, ezt a pillanatot pedig a film közepén láthatjuk is – csak azt nem árulta el Bronzit, hogy melyik ez a konkrét pillanat.
A We Can’t Live Without Cosmos-t korábban az Anilogue versenyprogramjában lehetett látni, de végül nem kapott elismerést a fesztivál zsűrijétől. A negyedórás animációt másik négy filmmel együtt Oscar-díjra is jelölték, a nyertes a február 28-i átadón derül majd ki.
A film itt látható, és ugyan a mi régiónkban nem elérhető, de egy pár kattintásos – a böngészőkiegészítők adta – rátermettséggel könnyen áthidalható ez a probléma.
A magány helyett mi most az űr témával kapcsolatban gyűjtöttük össze néhány kedvenc animációnkat, mert mi sem tudunk a kozmosz nélkül élni (bár mint látni lehet, elég erős asszociáció van az űr és a magány kérdése között).
Jake Armstrong filmje maga a nosztalgia: olyan sci-fi klasszikusokat idéz, mint a Forbidden Planet vagy Twilight Zone, amit megspékel némi Bolondos dallamok szörnyhumorral.
Az űrfilmek szeretnek eljátszani a magány témájával, amihez a végtagok spontán elvesztése is hozzájárulhat.
Ez egy videoklip, ami geometrikus és biológiai formákkal, valamint retró színekkel próbálja feldolgozni a világ keletkezésének titkát.
Stop motion animáció arról, hogy az űrben minden ragacsos. Minél nagyobb, annál ragadósabb.
Malcolm Sutherland 2009-es filmje, a The Astronomer's Dream színesebben és aprólékosabban mutatja be egy éhes asztronauta álmát a saját tudatallatijának szürreális ételláncolatáról. Az Umbra ezzel szemben sokkal fakóbban és egyszerűbben, mégis érzékenyebben jeleníti meg a központi problémát, a magányt.
Az univerzum bolygóinak lakói nem egyformák és minden csak nézőpont kérdése: akinek egy lépés csak a haladást jelenti, az másnak maga lehet a földi katasztrófa.
