Mindenki életében van legalább egy olyan személy, akihez mindennel lehet fordulni, mert mindig meghallgat és ha szerencsések vagyunk, még megszívlelendő tanácsokkal is ellát. Mikor ez az illető már nincs többé, akkor vagy találunk egy másikat vagy – és az életben inkább ez a jellemző – kénytelenek leszünk magunk megküzdeni a problémáinkkal. Történetünk főszereplőjének ez Pinky-t jelenti, a laza és szabadelvű, szókimondó öreg hölgyet, aki tud ám kedves is lenni ahhoz, aki megérdemli. Az ő halála lesz az a momentum, ami Grace Pudelt visszatekintésre, számadásra sarkalja, történetét pedig kedvenc csigájának meséli el.
Grace ugyanis nem egy csiga, hanem egy ember, aki édesanyjához hasonlóan rajong a csigákért és tulajdonképpen mindenért, amiben csigavonal van. Életének van egy hosszú időszaka, amikor nem csak úgy öltözködik és viselkedik, mint egy csiga, de szaporítja is őket és minden csiga vonatkozású tárgyat is felhalmoz. Grace-t egyik veszteség és csalódás éri a másik után: elárvul, ikertestvérétől elszakítják, házassága becsődöl, meghízik, álmai, vágyai nem teljesülnek. Ebbe még az is beleőrülne, aki nála sokkal erősebb lélekben, de ő valahogy mindig kikecmereg ezekből. Látszólag egy született vesztes, akit folyton halál vesz körül, de a történetéből, az emlékirataiból kiderül, hogy ez koránt sincs így. Az Egy csiga emlékiratai bizonyos szemszögből nézve egy életigenlő és inspiráló alkotás. Fanyar, de nem lemondó humorával, borús, mégsem gyászos színeivel és formavilágával, na meg furcsa, ugyanakkor nagyon szerethető antihősével képes empátiát kelteni a nézőben.