Írások animációs filmekről, hosszra, formára és nemzetiségre való tekintet nélkül

Dot & Line

Dot & Line

Lét és idő és lézerágyú – Cowboy Bebop

2021. november 15. - dotandline

Embertársaink döntő többsége, magunkat sem leszámítva, képtelen összeegyeztetni saját egyszeriségének tudatát a sajogva lüktető ténnyel, hogy gondolatai, szóhasználata és ízlése különféle forrásokból hagyományozódott át rá – akár tudatában van ennek, akár nem. Kétszáz évente egyszer feltűnő zseniket leszámítva az emberlény úgynevezett eredetisége többnyire csak a másolat másolatának frappáns csomagolását takarja. A művészetben sincs ez másként: a legtöbb, magára valamit is adó alkotó azért teper, hogy ne legyen elsőre is egyértelmű, hogy ő is csak a Campbell-féle „a hős útja”, a Rómeó és Júlia, a Káin és Ábel-történet vagy valamely hasonló, kopástűrő őstoposz mintázatát követi. Ez a teperés is előrelöki a kultúrát, amennyiben új stílusokat és irányzatokat szül – van azonban egy másik megközelítési mód is, amely feltétlenül ritkább, ezért a maga módján talán érdekesebb.

Mert vannak olyanok is, akik úgy tesznek, mintha szokatlanul nyílt kártyákkal játszanának. Felteszik a kezüket, és úgy mondják, hogy mi aztán nem csinálunk semmi forradalmit, csak mutatós mintázatokba rendezzük a kirakós mindenki által jól ismert, mintegy készen kapott darabjait. Ahogyan főművében, a Cowboy Bebop című japán animációs tévéfilmsorozatban Vatanabe Sinicsiró rendező is teszi – látszólag, mert biztos, ami biztos, mindjárt az út legelején kiteszi a „vigyázat! csalok!” táblát.

anime-cowboy-bebop-netflix.jpeg

Nyitányában – és a felszínén később is, mindvégig – az eredetileg 1998-ban bemutatott (valamivel később egy magyar csatornán is vetített), azóta töretlenül népszerű sorozat évtizedének egyik jellegzetes posztmodern poptermékének mutatja magát. Űroperából indulunk: a szétdúlt Föld helyett a Naprendszer egyéb égitestjei között, egy Star Wars-osan leharcolt, Bebop nevű űrhajón két vagány fejvadász utazik (a történet világában ők a címbéli cowboyok; a későbbiekben még két lány és egy szuperkutya csatlakozik a csapathoz), hogy aztán az akció felpörgésével az anime jellegzetes statikussága elegyedjen a film noir különös látószögeivel, a Hong Kong-i heroic bloodshed akciók lassításokban és pisztolylövésekben oly gazdag pátoszával, valamint a spagetti westernnel (egyenes biccentés Clint Eastwoodnak és a Dollár-trilógiának), miközben mindent beborít a féktelen vadromantika. A későbbiekben (lásd a Gomba Szamba című epizódot) ehhez a koktélhoz még gond és gátlások nélkül hozzácsepegtetik az extravagánsabb 70-es évekbeli blaxploitation- és drogfilm-összetevőket is. Aztán összerázzák, jégre teszik, és már készen is vagyunk. Cool, mint a dohány és a whisky, cool, mint a jazz az 50-es években.

Csakhogy a műfaji zsonglőrmutatvány és a tömény harsányság itt tényleg csupán a legfelsőbb réteg. A dizájn. Elképesztően magas színvonalú felületkezelés, az kétségtelen: a Cowboy Bebop huszonhat epizódjában nincs egyetlen vizuálisan ingerszegény perc sem, és bármennyire széttartó elemekből állították is össze, az egységes rajzstílus és a diszkréten poétikus színhasználat váratlanul (és más médiumban gyaníthatóan megismételhetetlenül) homogén egységet teremt. Ebből a szempontból első számú párhuzama a 90-es évekből Garth Ennis és Steve Dillon vad überponyva képregényklasszikusa, a Prédikátor, amelyben szintén magától értetődő természetességgel, radikális lendülettel és az elképzelhető legmagasabb nívón rétegződnek egymásra a populáris zsánerek, az újonnan létrehívott entitás szíve azonban valahol mélyebben dobog.

cowboy_bebop.jpg

A Cowboy Bebop esetében már nagyon korán gyanakodni kezdhetünk. Talán Spike Spiegel, Faye Valentine és a többiek spleenje nem csupán a noirhagyományból (és még inkább a magándetektíveket mozgató noirok fő inspirációs forrásából, a hard boiled bűnregényekből, közülük is főképp Raymond Chandler műveiből) szivárgott át a rajzolt keretek közé, hanem mélyebbre nyúlnak a csápjai. Talán a tény, hogy hőseink szinte minden epizódban úgy aratnak morális győzelmeket, hogy közben kihullik kezük közül a zsákmány, és – éhes pofával – újra felsorakozhatnak az örök vesztesek közé, nem csak egy bájos és hangulatos geg a sok közül. Talán a fájdalommal és veszteségekkel teli, elhagyni vagy elnyomni vágyott múlt, amelyen a szervezett bűnözéstől a családi tragédiákon át számos rémes esemény nyomott hagyott, és amelynek képei, képtöredékei át- és átmossák a figurák jelenét, nem csak arra szolgál, hogy az alkotók motivációt csempésszenek a mozgások mögé, és közben újabb bravúros stílusjátékokba feledkezhessenek.

Persze, ha eléggé nyitva tartjuk a szemünket és a fülünket, már az első néhány epizód után sem maradhat bennünk kérdés. A műfaji zsúfoltsággal ordító ellentétben Vatanabe folyamatosan nagy, olykor monumentális, kozmikus üres terekbe helyezi hőseinket, akik a két fergeteges akciószekvencia közé (illetve olykor egyenesen a frenetikus akciójelenetek kellős közepébe) ékelt, szavak nélküli, lassú, bánatos szaxofonszólamokkal átjárt, szinte tapinthatóan melankolikus betétekben a szó összes értelmében az űrrel néznek farkasszemet. És szó se róla: elég sokáig pillanatnak a mélységbe ahhoz, hogy a mélység is beléjük pillanthasson.

Ezek a szupermenő, de teljesen háromdimenziós, nemcsak markánsan egyénített külsővel, hanem ugyanilyen gesztusrendszerrel és beszédmóddal felszerelt, felejthetetlen fiktív férfiak és nők – vonzó kis cowboy-Nietzschék, anime-Sartre-ok és hatlövetű-Heideggerek – azonban nem omlanak össze, pedig számos okuk lenne rá. Nincs annyi humor (és a Cowboy Bebopnak integráns része az első osztályú humor is), ami elfedné, hogy milyen brutális sebeket szerez is itt mindenki. Alig élik túl. Mégis teszik a dolgukat, rendezik a számlákat, és mint a régi idők (vagy tán csak régi filmek, ősi legendák) szamurájai és vadnyugati seriffjei, belső iránytűjük révén átlőtt lábbal is elbotorkálnak a tisztesség ösvényeiig. Vatanabe világában ez a sok fájdalom a létezés elidegeníthetetlen velejárója – ahogyan az emelt fej, az egyenes gerinc, a sztoikus jókedély, a lojalitás és – bocsánat az érzelgősségért, de – a szeretet lehetősége is. Mert Spike és cimborái lehet, hogy az élet értelmét, mint oly sokan, mint talán mindannyian, a haláluk pillanatáig sem találják meg – de az értelmes élet ritmusát már meglelték. Egy örökké az örök űrben lebegő lénynek pedig, lássuk be, már ennyi sem kevés.

Ahogyan világszemléletnek is pont elég. A magát hiperlátványos patchwork-munkának mutató Cowboy Bebop mással mégsem összetéveszthető hangulata nem a véletlenek szerencsés összjátékából áll elő, és nem is csupán afféle formás matrica, amit az űrrepülőgép szárnyára csapnak, hiszen ott úgyis elfér; ez az atmoszféra, ami az egész bűvészkedés veleje volna, azért mos át minden egyes beállítást, mert Vatanabe Sinicsiró megtalált egy felettébb stabil pozíciót, ahonnan mindent (kicsit és nagyot, vadat és szelídet, vicceset és tragikusat) szemlélni képes. Ez a széles horizontú saját hely, ez a kételyeket is magába olvasztó, megtalált bizonyosság, és a hozzájuk társuló láttató erő csak a legnagyobb filmművészek sajátja. Felejtsük el a Netflix élőszereplős bohóckodását, és keressük az eredetit – ott, ahol a helye mindig is volt: félúton a Vénusz és a Mars között, a legmagasabb polcokon.

A Cowboy Bebop animációs sorozat október 21-től elérhető a Netflix kínálatában.

Greff András

A bejegyzés trackback címe:

https://dotandline.blog.hu/api/trackback/id/tr1916756398

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása