Írások animációs filmekről, hosszra, formára és nemzetiségre való tekintet nélkül

Dot & Line

Dot & Line

Hol van a feloldozás? | Annecy 2021

Marine Blin: What Resonates in Silence, Kajika Aki Ferrazzini: Mom

2021. július 14. - dotandline

Az elmúlt másfél év közös alapélménye a gyász. Milyen érzés találkozni a halállal és mit teszünk, amikor látjuk? Mi történik utána? Két fiatal francia rendező válaszai. 

2020-ban, a járvány hirtelen kitörése miatt a 60. Annecy-i Nemzetközi Animációs Filmfesztivált átkeresztelték a szervezők Annecy Online-ra, mivel élőben nem lehetett megtartani az eseményt, az interneten közvetített műsor pedig nem adta vissza a szokásos fesztiválélményt. A 60. jubileumi alkalom így 2021-re tolódott. 

Az elmúlt időszakban rengeteg szó esik a dolgok "normálishoz" való visszatéréséről, és számos próbálkozás is történik erre, de idén bárhogy is nézzük, legfeljebb félúton járunk, és az út további részével kapcsolatban is sok a kérdés. Egy dolog azonban tagadhatatlan: az elmúlt másfél év maradandó nyomokat hagyott életünk minden területén, beleértve a pszichénket és a teljes szemléletmódunkat. Amikor napi élménnyé válik a szembesülés a halállal és gyakorlatilag a lakásunkba vagyunk zárva a lélekölőbbnél lélekölőbb hírekkel, az olyan kárt okoz, aminek a helyén kezeléséhez és feldolgozásához jól jön a külső segítség, még ha "csak" filmek formájában is. Ezen gondolatok mentén szeretném kiemelni a fesztivál programjából Marine Blin What Resonates in Silence és Kajika Aki Ferrazzini Mom című rövidfilmjét.

Marine Blin filmjében egy nő elmélkedését követjük végig a halálról a gyermekkorától végigvezetve. Az alkotás egy tudatfolyam jellegű monológon keresztül tárgyalja az utolsó kép kérdéskörét, miszerint lehet-e egyáltalán gyászolni, ha nem láttuk a halottat, igazságtalan-e az utolsó kép jogát, akár egy gyermektől megtagadni?

what_resonates_in_silence.jpg

Marine Blin: What Resonates in Silence

A rövidfilm története egy kreatív írói workshopról származik még az alkotó egyetemi éveiből, aminek kapcsán az automatikus írás metódusát alkalmazta. Ezt a módszert ültette át a film képi világára is. A film első felében stilizált, az absztrakt és a figurativitás határán egyensúlyozó, egymásba úszó asszociatív képsorokat látunk, amik bár önmagukban is gyönyörűek, leginkább a hallott szöveget támogatják. A támogató, illusztratív jelleget erősíti a puritán vizuális fogalmazás, egyszerű vonalak és figurák, ceruzával és szénnel papíron. A film második felében, ahogy a visszaemlékezésből megérkezünk a jelenbe, a narrációval és a történésekkel a képek is konkretizálódnak, realisztikussá válnak.

A két, képileg élesen elkülöníthető részt a narráción túl a zene fogja össze, ami talán a produkció egyik legerősebb eleme. Pierre Caillet vonósokra és zongorára komponált műve tökéletes atmoszférát teremt az üzenet befogadásához, a nézőt egyfajta gyászos transzba ejti, gyakorlatilag olyan érzést kelt, mintha a képekkel és a gondolatokkal együtt sodródnánk a konklúzió felé.

Blin egy egészen egyedi irányból közelít a halálhoz: félelem, szomorúság és elutasítás helyett érdeklődéssel fordul a jelenség felé, megszemélyesíti azt, találkozni akar vele. A film dramaturgiai fordulópontja, amikor kiderül, hogy a film főhőse és narrátora életében hogyan fordult át ez az érdeklődés szakmává, avagy miért döntött úgy, hogy balzsamozó lesz, a filmben elhangzó monológot szép képzelgésből őszinte vallomássá teszi.

Kajika Aki Ferrazzini Mom című munkája a szinopszis alapján egy disztópikus jövőbe kalauzol minket, azonban manapság aligha van benne bármi disztópikus vagy jövőbeli. Az alapszituáció többféleképpen értelmezhető: a film nyitóképei, a felszálló füst és haldokló állatok háborús helyzetre, de legalábbis valamiféle katasztrófára engednek következtetni. A kérdések a karakterek megjelenésétől kezdődnek, amikor azt látjuk, hogy a főszereplő kislányt egy férfi egy erdő széléhez kíséri, ahonnan a lány futni kezd, majd az őt odavezető emberhez kisebb sereg csatlakozik lovakkal, kutyákkal és zászlókkal, akiket bizonyos előny adása után emberünk ráereszt a lányra, hogy levadásszák. A helyzet ott fordul át háborús történetből perverz valóságshow jellegbe, amikor meglátjuk a bokrokba rejtett kamerákat, majd a kamerák túloldalát, ahol gyakorlatilag mi is vagyunk – mind a film közel felében, mind a való életben. A felvázolt jelenet különböző képernyőkön van bemutatva, a nappaliban lévő tévétől nagyvárosok hirdetőtábláiig, amiket mindenki néz, de senkit nem érdekel. A film a valós vadászat és a kivetítőkön sugárzott vadászat képei között váltogat, ezzel egyrészt bemutatva a szörnyű jelenséget, miszerint egy gyereket kvázi sport jelleggel épp levadásznak, másrészt megjelenítve az általános attitűdöt efelé, ami gyakorlatilag a képernyő rezignált bámulásától a perverz izgalomig terjed.

Az alkotó mindent megtesz, hogy bevonja a nézőt érzelmileg, teszi mindezt egyszerű és kézenfekvő módszerekkel, amik már-már a közhelyesség határát súrolják, viszont ezt kompenzálja a tény, hogy működnek, továbbá hogy a film látványvilága gyönyörű. Az aláfestő zenében leginkább a drónok és a dobok dominálnak, néhol emberi lélegzetre emlékeztető hangokkal tarkítva, ezzel megtámogatva a cselekmény ritmusát, majd a szentimentálisabb momentumokban megjelennek a vonósok is. A zeneszerzők, Theofil Loaëc és Arthur Dairaine szépen egyensúlyozzák az üldözés és az érzelmek drámáját.

mom.jpg

Kajika Aki Ferrazzini: Mom

A történet második fele személyesebb hangvételű, itt láthatjuk a címadó jelenetet, amelyben a kislány sarokba szorítva, az édesanyjával töltött időkre emlékezve, és ezen emlékek mentén lelki békét nyerve az őt üldöző tömegbe veti magát. A gyermek holttestét ezután, a film plakátjaként is szolgáló groteszk, reneszánsz festményre emlékeztető tömegsírba dobják, ahol emberek és állatok tömkelege fekszik egymás hegyén-hátán, ami ismét visszahozza a történettel kapcsolatos háborús asszociációkat. A film végén van feloldozás, a kislány a túlvilágon ismételten az édesanyjával lehet, viszont ez így is keserédes érzetet hagy.

Mindkét film remek példája azon tézisnek, miszerint az alkotás folyamata a befogadással ér véget, ugyanis a What Resonates in Silence 2020-ban, a Mom pedig valamivel korábban készült el, viszont mostanra egyik filmet sem lehet anélkül nézni, hogy az elmúlt másfél évben történtekre ne reflektálnánk. Tekintve, hogy az alkotások gondolati szinten mikor születtek meg, eredetileg semmi közük nem volt és nem is lehet a jelenlegi járványhelyzethez, viszont így, új kontextusba helyezve nagyon hatásosan járulnak hozzá az elmúlt időszak globális és személyes kríziseinek feldolgozásához. 

A What Resonates in Silence kifejezetten érzékenyen, emberien és testközelből beszél a halál intimitásáról és a gyász nehézségeiről, a Mom pedig többek között a főszereplő színes bőrű gyermek miatt nemigen enged elvonatkoztatni attól, hogy mégis miről fordítjuk el a fejünket, amikor úgy döntünk nem foglalkozunk azzal, hogy a világ távoli és kevésbé távoli pontjain politikai jelleggel emberek ezreit mészárolják le, és teljes népcsoportokat irtanak ki.

Jakubek Fanni

A filmeket a 60. Annecy-i Nemzetközi Animációs Filmfesztiválon láttuk, melyen a Francia Intézet támogatásával vettünk részt.

A bejegyzés trackback címe:

https://dotandline.blog.hu/api/trackback/id/tr9916627206

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása