Írások animációs filmekről, hosszra, formára és nemzetiségre való tekintet nélkül

Dot & Line

Dot & Line

A háború nem egy kislány rémálma

Chris the Swiss kritika

2019. október 08. - dotandline

A filmműfajok közül egyik sem törekszik annyira az objektív valóság pontos ábrázolására, mint a dokumentumfilm, és egyik sem engedheti meg magának annyira a szubjektív hangvételt, mint az animáció. Ezért izgalmas, hogy Anja Kofmel Chris the Swiss című filmje e két műfaj eszközeivel együttesen igyekszik zsigeri szinten megjeleníteni a délszláv háborúk szörnyűségeit.

„Úgy éreztük, semmi bajunk nem eshet, úgy éreztük, valójában ez nem is történik meg” – mondja a film egyik szereplője, egykori kollégája annak a Christian Würtenbergnek, aki családja számára érthetetlen okok miatt úgy döntött, elhagyja a békés svájci várost, ahová született, és Jugoszláviába megy, hogy elsőkézből tudósítson minden idők egyik legrettenetesebb háborújáról. Anja Kofmel rendező azt az utat próbálja föltárni, ahogyan Christ lassan felemészti a háború: a kezdetben elkötelezett haditudósító váratlanul fegyvert fog Eduardo Rózsa-Flores oldalán, később holtan találnak rá; máig nem tisztázott, kik fojtották meg.

A film Chris anyagaiból (naplóbejegyzéseiből, cikkeiből, fotóiból, riportjaiból), a még élő kollégák visszaemlékezéseiből és egyéb archív felvételekből igyekszik rekonstruálni, mi történhetett vele. Viszont úgy tűnik, mindez már nem bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy kiderüljön, mi ment végbe Chris fejében és lelkében, sőt minden egyes nyilatkozat, minden adat még titokzatosabbá teszi a férfi alakját: aligha lehet belőlük kibogozni, mik voltak az igazi szándékai. Anja Kofmel azonban pontosan ezeket szeretné feltárni, és erre igen konkrét oka van: Christian Würtenberg az unokatestvére volt, és még kislány korában értesült a haláláról.

A film eleji animáció a kislány visszatérő rémálma, amelyben megpróbálja megszólítani Christ, de az nem hallja őt, a végén pedig mindkettőjüket elnyeli a sötétség. Rögtön nyilvánvalóvá válik tehát, hogy kifejezetten személyes hangvételű filmről van szó, az összegyűjtött töredékeket a rendező saját animációival illeszti össze, a (számára) hiányzó részeket a képzeletével pótolja.

chris_the_swiss.jpg

Így nehéz eldönteni, hogy a film Chrisről vagy Chrishez szól-e igazán, ráadásul sok esetben túlzásként hat az animáció: egyszer megrázóan konkrét felvételeket látunk, egy rakás szétlőtt civil hulláját a romok között, rögtön utána pedig egy már-már giccsesnek mondható rémálomszerű animációt, egy kislány fantáziáját a háborúban eltűnt unokatestvérről. A kőkemény valóság plasztikus ábrázolása után a tankból előmászó pókok képe nem fokozza a hatást, és nem is mélyíti az ábrázoltak jelentését, inkább eltávolít tőle, annak ellenére, hogy Kofmel szándéka éppen az lehetett, hogy a maga eszközeivel közelebb kerüljön mind Chris személyéhez, mind pedig a háború lényegéhez.

Ilyenkor persze már nem is Chrisről vagy a háborúról beszél hozzánk, hanem a saját lelkiállapotáról. Ez onnan nézve lehet indokolt, hogy érintettként maga is részese a történetnek, tehát releváns az ő drámája is; mégis úgy érezzük: túl erősen és túl sokszor van jelen saját szempontja az animációs képsorokban. Többet látjuk Chris alakját is animálva, mint fényképeken vagy filmfelvételeken, pedig a férfi foglalkozásából kiindulva valószínű, hogy több van ezekből, mint ami a filmbe bekerült. A nézőkre talán mélyebb hatást tenne a háború embertelenségeinek bemutatása egy olyan valóságos ember rendkívüli életútján keresztül, aki annak minden rétegét közvetlenül megélte, sőt ezt fokozhatja, hogy a film készítőjének személyes érintettsége is van. Az animációk viszont nem képesek visszaadni a háborúk vagy Chris sorsának súlyosságát, egyedül Anja Kofmel Christian Würtenberghez való viszonyát fejezik ki – amellyel viszont sok esetben egyszerűen irreleváns.

chris_the_swiss_2.jpg

Számára, számunkra, akik nem vettünk benne részt, lehetetlen a háborúhoz tárgyilagosan közel kerülni (a film több volt katona szereplője beszél arról, hogy olyan megdöbbentő kegyetlenségeket követtek el, amiket nem lehet ép ésszel felfogni), így érthető a rendezőnek az a választása, hogy saját rémálmainak motívumaihoz nyúl annak érdekében, hogy amennyire tudja, megközelítse, feldolgozza és ábrázolja.

A film továbbá egyértelműen hozza, amit vállal, maga Anja Kofmel is elmondja benne, hogy saját képzeletével igyekszik kipótolni a homályban maradt részleteket. A dokumentarista és animációs eszközök keverésétől szükségszerűen sokrétű lesz a film: egyszerre egy kutatómunka nyomon követése, személyes üzenet egy elvesztett rokonhoz és esszéjellegű gondolkodás egy korszak fölött.

Összességében tehát nem lehet azt állítani, hogy a film egyértelműen öncélú volna, mert minden megnyitott dimenzióját igyekszik a maga helyén kezelni, és a maga túlzásaival és aránytalanságaival együtt is egy komoly alkotásról van szó, amely mindenki számára nyújt valamit, aki megnézi.

Bethlenfalvy Péter

A bejegyzés trackback címe:

https://dotandline.blog.hu/api/trackback/id/tr2615208992

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása