Városi ember már nem vágja el a csirke nyakát, nem dolgoz fel disznót, és szarvasra is ritkán lő az erdőben. A modern világban nem tudjuk milyen ölni, de ösztönösen foglalkoztat minket a kérdés: mi hajtja azt az embert, aki ölni készül?

A 23. Anilogue-on a zsűri külön elismerésében részesült Félix Dufour-Laperrière kanadai francia rendező filmje, A halál nem létezik (La mort n'existe pas), mely kíméletlenül szembesít az ösztönös emberi bűnnel, az ölés aktusával.

A történet szerint fiatal terroristák csoportja megtámadja a gazdag és hatalommal bíró idős pár villáját. Az akcióban mindegyik fiatalt lelövik, kivéve Hélène-t, aki halott társait hátrahagyva elmenekül az erdőbe, ahol egy olyan elképzelt térbe lép át, amelyben lehetőséget kap, hogy változtasson a történteken. Döntenie kell: újra a fák között maradva végignézi, ahogy lemészárolják szerelmét és barátait, vagy csatlakozva hozzájuk ő is gyilkossá válik.

A terrorizmus tematikája kapcsán könnyen eszünkbe juthat az idén Oscar-díjat nyert Egyik csata a másik után, vagy a 2008-as, német A Baader Meinhof csoport. Azonban míg ezeknek a filmeknek a központi cselekményszála a terrorista csoportok köré fonódik, addig Félix Dufour-Laperrière animációs alkotása a merényletet inkább a történet kiindulópontjaként használja fel, amelyre később felfűzheti a gyilkolásról és az elmúlásról alkotott filozófiai mondanivalóját.

A rendező korábbi nagyjátékfilmjeiben, mint a Ville Neuve (2018) vagy az Archipel (2021) is érzékelhető, hogy egy követhető, konkrét történet helyett inkább az érzelmekre és gondolatokra alapozva, zsigeri emberi tapasztalatokat jeleníti meg. Szimbólumok és ikonok egymásutánjával az ösztöneink és emlékeink legmélyére hív minket belső utazásra hét év alatt (!) készített három nagyjátékfilmjével és számos kísérletező rajz- és festményanimációs rövidfilmjével.

A halál nem létezik hősnője, Hélène szimbolikus tájban utazik, ahol lelki vezetője, a nyers és szókimondó Manon kísértete ad neki iránymutatást. Manon Hélène-t hibáztatja haláláért, és a gyilkolást egy változást hozó, ősi erőként mutatja be, viszont a főhős ösztönösen elutasítja az ölés aktusát. A vérontást a film világában olyan mindenkori szimbólumokkal jelenítik meg, mint a farkas és a bárány allegóriája, az erősebb akaratának a felülkerekedése a gyengébb felett. Manon szerint kizárólag két út létezik: vadásszá válva leterítjük a prédát, vagy zsákmányként halunk meg. Ezen kívül számos ősi szimbólumot felsorakoztat, például a gyermeki ártatlanságot vagy a merev szobrokat mint az örökkévalóság megfelelőit.

A film vizualitására jellemző, hogy a szereplők gyakran átveszik a körülöttük lévő tárgyak színeit. A környezet és a karakterek így eggyé válnak, ami azt az érzést kelti, hogy valójában maguk a karakterek nem számítanak, csupán a nagy egész részei, maguk is csupán szimbolikus karakterek. Emellett a vörös, a zöld, az arany jelentéseinek tudatos használata által a színszimbolika az egész film során képes következetes maradni (az arany az öröklétet, a vörös a veszélyt, a zöld az álmot és az emberi természetet jelöli).

Ugyanakkor mivel A halál nem létezik ennyire erőteljesen igényli a nézőtől a képi metaforák és szimbolikák folyamatos értelmezését, a szöveg több esetben befogadhatatlanná válik, illetve a jelentéshez sem ad különösebben hozzá. A párbeszédekben elhangzott, százszor elpuffogtatott filozófiai frázisok így inkább elvesznek ebből a lelki utazásból és nem igazán tudnak újat adni annak, aki valaha mélyebben elgondolkodott a lét értelmén.

Félix Dufour-Laperrière alkotásában viszont az a legfelszabadítóbb, hogy nem a szavakon, hanem az érzelmeken keresztül szólít meg minket. Az emberiség kezdetétől használt ikonok és színszimbolikák tudatos egymásutániságával képes felszínre hozni a legmélyebb ösztöneinket, haláltudatunkat és feszültségeinket.

Nádasdi Éva

A kritika a 23. Anilogue és a Dot & Line közös kritikaíró workshopjának keretében készült.