Az Egyetlen út: ölni cím mangaolvasó körökben ismerősen csenghet, ugyanis a film Hiroshi Sakurazaka regénye, majd a később készült mangája alapján készült. A 2014-es A holnap határa élőszereplős adaptáció is az eredeti japán művet veszi alapul, bár annak ellenére, hogy Tom Cruise és Emily Blunt játssza a főhősöket, a film nem lett sem kasszasiker, sem nem hozta köztudatba az alapművet. Az új animációs film Kenichiro Akimoto első rendezése, a Studio 4°C gyártotta, amely a nagysikerű Children of the Sea-t (2019) és a nemrégiben megjelent Chaót is készítette.

Első látásra a film vibrálóan színes, szinte természetellenesen. Palettája kissé Jean Giraud, alisa Moebius képregényeire emlékeztet, amelyek harmonikusan, de kreatívan használják a színeket a sci-fi világában. Az animáció a 3D és 2D egyvelege. Letisztult, egyszerű formákat használ vékony vonalrajzokkal, részletgazdag, festett háttérrel és speciális effektusokkal kiegészítve.

Történetünk szerint valamikor a távoli jövőben egy óriási földönkívüli virág megjelenése szétrombolja Japán egy részét. Önkéntes katonai osztag dolgozik azon, hogy rendbe hozza a kárt, amit a Darol nevű virág okozott. Ennek tagja a főhős, Rita is. Ám egy évvel később pusztító szörnyek kezdenek előmászni a virág központjából. Rita is áldozatául esik a vérengzésnek, viszont halála után újra felkel az ágyában, ezzel beragadva egy időhurokba. Végigkövetjük, ahogy átéli a mészárlás napját újra és újra.

Az első harminc perc lebilincselő. Horrorisztikus élményt nyújt az időhurok, a szörnyek rejtélye és Rita tehetetlensége. Gyors ütemben követjük, ahogy Rita különböző stratégiákkal próbál kitörni, egészen három hónapon át. Egy ponton kezdtem beleunni a monotonitásba, de szerencsére felbukkan egy új karakter Keiji személyében. Keiji olyan önkéntes, aki szintén az időhurokba ragadt, szinkronban Ritával. Tehát ha egyikük meghal, újrakezdi a napot a másik is. Mindketten nagyon más személyiségek, más erősségekkel, ezért meg kell tanulniuk együtt dolgozni, hogy ne csak magukat mentsék meg, de a Földet is. Évődni kezdenek egymással, és a mindennapjaik bemutatása egy olyan slice-of-life típusú animére hasonlít, ami közel sem olyan már, mint a könyörtelen sci-fi, aminek a film indult.

Az utolsó akció alatt Rita és Keiji behatolna a Darol szívébe, annak reményében, hogy el tudják pusztítani azt, de rájönnek, hogy a végső megoldás Keiji feláldozásával jár, amin összevesznek. A kettőjük között kialakult harcjelenet látványos, de érzelmileg súlytalan, mert nagyon felszínesen ismertük meg a karaktereket. Az utolsó pillanatos, hirtelen megosztott traumatikus múlt sem tudja drámaivá varázsolni a búcsújukat, arról nem is beszélve, hogy a végén mindketten életben maradnak.

Sok más animénél tapasztaltam már, hogy a remek alapötletet elrontja a gyengén kidolgozott karakterdráma (például a legtöbb Makoto Shinkai-műnél, a Suzuménél is), és ez elgondolkodtatott arról, hogy ezek a filmek vajon mennyire képesek árnyaltan hozzászólni a mai Japán szociális problémáihoz. Akárhogyan is, vizuálisan gyönyörű a film és érdekfeszítő a koncepció, de kérdésekkel teli és fantáziátlan befejezést kapunk.

Mike Hanka