A Decorado világa kiút nélküli, disztópikus lázálom. Alberto Vázquez legújabb filmje szerint ilyenkor hiába próbáljuk megváltani a világot, barátaink és szeretteink képesek elviselhetővé tenni a szenvedést. Érvelése inkább nyomasztó, mint reménykeltő.

Arnold középkorú egér, akinek se munkája, se jövőképe, és egyre inkább úgy érzi, megfigyelik. Igazából nem is a valóságban él, és körülötte minden csak díszlet (spanyolul decorado). Mindeközben fokozatosan hidegül el feleségétől, Maríától, aki nehezen viseli, hogy miközben minden összeomlani látszik körülöttük, férjének nincs jobb dolga, mint paranoid, egzisztencialista fejtegetésekbe bonyolódni. Arnold gyanúja viszont korántsem megalapozatlan: minden szál a rejtélyes ALMA nevű óriásvállalat felé vezet, ami az élet összes területére kiterjesztette a befolyását, és ahol természetesen mindent bevetnek, hogy Arnoldot visszatereljék a „helyes útra”.

Vázquezt a Decorado készítésekor saját elmondása szerint Buñuel, Ingmar Bergman és a Truman Show inspirálta, de a disztópia két klasszikusa, George Orwell és Aldous Huxley hatását sem nehéz felfedezni. A rendezőtől már megszokott módon a film aranyos állatfigurái éles vizuális kontrasztban állnak a sötét színvilággal, a gyakori képi erőszakkal és egyéb szörnyűségekkel, a történetben pedig kiemelt szerepük van az emberi kapcsolatoknak pozitív és negatív értelemben is. A régi állatmesékhez hasonlóan Arnold sorban találkozik a különböző szereplőkkel (néhányukkal többször is), akik segítik vagy akadályozzák útja során.

Az egyik legemlékezetesebb szereplő például a lecsúszott egykori filmsztár, Roni kacsa, aki egyértelmű áthallás a Disney-re és az amerikai szórakoztatóipar aranykorára, de ez csak egy a számtalan utalás közül. A film ezen kívül hemzseg a hangzatos, idézhető mondatoktól és magabiztosan játszik visszatérő motívumaival, legfőképp a díszlet-valóság tematikával, miközben nem is palástolja társadalomkritikus szemléletét.

A vadkapitalizmus és a fogyasztói társadalom rothadásától kezdve a párkapcsolati elhidegülésen át a mentális problémákig a Decorado rengeteg témáról akar beszélni, de éppen ezért egy idő után borzasztóan fárasztóvá válik. Amikor már sokadszorra kerül elő egy újabb kilátástalan helyzet, amiből Arnold végül újra feláll, nem biztos, hogy annyira az életigenlés vagy a kiforrott társadalomkritika jár a fejünkben, hanem sokkal inkább az, hogy ugyan mi jöhet még.

A film éppen emiatt sokkal hosszabbnak érződik a bő másfél órás játékidőnél. Bár ez az üzenet szempontjából akár logikusnak is tűnhet, hiszen Arnold egészen addig küszködik, amíg az összes lehetséges utat végig nem járja. Nem halhat meg, hiszen ebből a világból nincs menekvés, nem ébredhet fel, hiszen ebben a világban nincsenek álmok. Az ezt követő, reményteljesnek szánt végkifejlet, akárcsak maga a film, szinte katartikus, mégsem feltétlenül kielégítő. A Decorado mindenesetre maradandó élmény – ha tetszik, ha nem, mi sem menekülhetünk.

Tárnoki Ágnes