Magyarországra ritkán jutnak el a francia animáció újdonságai, és ezen nem is muszáj kisujjunkat eltartó sznobériával felháborodnunk. A 23. Anilogue viszont szerencsésen változtatott ezen: a tavalyi cannes-i és annecy-i debütálások után idén Budapesten vetítették először Sylvain Chomet egész estés életrajzi moziját, az Egy csodálatos élet című filmet a fesztivál nyitóünnepségének keretében.

Nagy teher nehezedhetett a rendezőre, hiszen Chomet majdnem tíz év kihagyás után vállalkozott önálló szerzői film megvalósítására. Emellett műfaji szempontból is a saját árnyékát kellett megugrania. Az Egy csodálatos élet életrajzi alapú, nosztalgikus történet, alkotónk pedig korábban is a retrospektív, múltba helyezett komédia zsánerében mozgott otthonosan: Az illuzionista című filmjében a háború utáni francia vígjáték klasszikus alakja, Jacques Tati önéletrajzi ihletésű forgatókönyvére épített, de az itthon talán jobban ismert Belleville-i randevú című komédiája szintén a múlt századi hangulat megidézését helyezte középpontba.

Az Egy csodálatos élet terhe kissé nagynak is bizonyult. A főszereplő, az idős Marcel Pagnol, a világhírű drámaíró, filmrendező és stúdióalapító maga is bajban van memoárja megfogalmazásával, de valahogy a film is nehezen találja elbeszélő technikáját. Adott a történetet keretező szerkezet, a címet érvényesítő, folyamatos párbeszéd az idős és a gyermek Marcel között, ahogy létrejön az idősík hosszúságát jól érzékeltető ritmus is. Hiányzik viszont valami innovatív, ami igazán érvényt adhatna egy olyan formai elkényelmesedéssel fenyegető műfajnak, mint az életrajz.

Hasonlóan szórakoztató az animáció atmoszférája. Barátságosak, szerethetők a karikaturisztikus figurák, markáns – már-már szájbarágós – a médiumokra adott reflexió, hol színpadi beállításokkal, hol némafilmet idéző betéttel, hol a negyedik fal kinyitásával. Mégis valami fűszer, valami egyediség hiányzik ebből az egyébként melegséget árasztó világból, pontosabban valami, ami indokolttá tenné azt, hogy animációban létezzen. Ez a rajzon megjelenített világ nem győz meg minket másfél óra alatt, hogy máshogy nem is jöhetett volna létre, csak rajzolt képek sorozataként.

Már filmszakmán kívüli kritikaként merül fel, hogy a történet erősen elliptikus, bántóan egyoldalúak a hangsúlyai. Pagnolt a filmen a náci megszállókkal dacoló stúdiótulajdonosként látjuk, miközben a valóságban műtermeit egyszerűen egy másik stúdiónak adták át a világháború éveiben. Bár kapunk valamennyit nőügyeiből, mégis statikus szereplő válik belőle azáltal, hogy számos kapcsolata, házasságon kívül született gyermeke egyszerűen meg sem jelenik az események sorozatában. Természetesen nem az a probléma, ha a szerző saját hatáskörében dönt egy történet megjelenítendő elemeiről; inkább az, amikor ezt a lehetőségét nem használja fel arra, hogy gazdagabbá tegye a történetet.

Aki érzékeny a nosztalgiára, az emberi érzések, a barátságok, sikerek, kudarcok felidézésére, azok nem fognak elégedetlenül felállni a moziszékből az Egy csodálatos élet megnézése után. Viszont feltehetően azt sem fogják érezni, hogy még egyszer feltétlenül meg kell nézniük.

Gál János

A kritika a 23. Anilogue és a Dot & Line közös kritikaíró workshopjának keretében készült.