Idén először tartottunk kritikaíró workshopot az Anilogue Nemzetközi Animációs Filmfesztivállal együttműködésben. A workshopot Kránicz Bence, a 24.hu filmkritikusa, a Filmvilág képregényrovatának szerkesztője, az ELTE Filmtudomány Tanszékének oktatója vezette. A hét résztvevőnek egy rövidebb kritikát kellett írniuk a fesztivál valamelyik kisfilmjéről, illetve egy hosszabbat a program egyik egész estés alkotásáról. Íme az első adag kritika.

Fazakas Lehel: Önmagunk elleni összeesküvés-elmélet

Sasha Svirsky: Unidentified Nonflying Objects (UNO)

Hogyan azonosíthatjuk az azonosíthatatlan tárgyainkat? A gyakorlott animációs rendező, Sasha Svirsky első német közreműködéssel készített filmjében megpróbálja kategorizálni a minket körülvevő és eddig listázatlan „nem-repülő jelenségeket”. Csakhogy a Berlinale rövidfilmes programjában bemutatott Unidentified Nonflying Objects (UNO) egzisztencialista miniesszéjében már maga az azonosítás problémája is kihívássá válik.

Nem létezhet rendszer dobozok nélkül. Svirsky el is kezd felcímkézni minden lehetséges tulajdonságot, nem-érthető jellemzőt és mérhető paramétert, hogy vizsgálata tárgyait egymás függvényében szigorúan csoportosítsa. A filmet strukturáló kísérlete azonnal logikai bukfencbe botlik: az ismeretlen adatok sorba rendezésével és megnevezésével meddig őrizhetjük meg a dolgok megnevezhetetlenségét?

A festő végzettségű rendező ezúttal is a rá jellemző katalogizáló elbeszélőelvet választja: szótárak, számok és szabályos geometriai formák dinamikájából alakítja ki saját ritmusát. Kollázstechnikája azonban egyre több szerves anyagot enged ebbe a vizuális rendszerbe, míg saját kereteit számolja fel. A nem-gyűrött és nem-kiolvasható tárgyak stabil architektúrája ugyanis szétesik, amikor a rendszerező önmagát is azonosítatlan elemként ismeri fel az egyenletben.

A stáblistán már senki sem illeszkedik a számára kijelölt dobozba: a nevek önkényesen ugrálnak át a képen. Az UNO némi humorral és iróniával téved el saját rendszerében. Sasha Svirsky absztrakt játéka elsősorban nem-szabályozott formalista fogócska gondolatokkal a mindenkori rendszerek stabilitásáról és örökkévalóságáról. A feladat pedig a nézőre marad, hogy ne-azonosítsa, amit látott.

* * *

Mike Hanka: Ki vonyít a végén?

Marta Reis Andrade: Dog Alone

Miért olyan nehéz a bőrönd a magánytól? Le tud-e valaha mondani az ember a kapcsolódásról? Ki fogja meghallani a vonyításunkat?

Marta Reis Andrade rendező a saját személyes élményét meséli el arról az időről, mikor magányában hazalátogatott London nagyvárosából Portugáliába, a családja vidéki házába. Ott a rokonok elmesélték, hogy egy kutya folyamatos, magányos vonyítása háborgatja a mindennapjaikat, mindemellett a nagypapa már nem beszél velük.

Minden egyes családtag máshogy reagál a történtekre. Dialógusaik és testbeszédük alapján világossá válik, milyen emberek is ők, de azzal, hogy a rendező saját rokonainak a hangját vette fel, még autentikusabbá teszi az élményt. A beszélgetés után Marta meg akarja keresni a kutyát, akire mindenki panaszkodik. Vele együtt mi, nézők is felismerjük a párhuzamot a nagypapa, a kutya és főhősünk között, egy szimbolikus, szürreális, mélylélektani futáson keresztül. Felszínre tör az egyedüllét fájdalma, nagyapa és unoka áttörnek a generációs szakadékon és a némaságon, majd együtt vonyítanak a végén. Elméletben egyszerű, gyakorlatban érzelmileg súlyos megoldás és filmvégi feloldozás. A film Marta elhunyt nagyapjának állít emléket.

A látvány harmonizál a történettel. A tradicionális tollfirka és vízfesték hatása a gyerekkori rajzokat idézi, és bár jól értelmezhetőek az illusztrációk, a szabálytalan épületperspektívák gyermeki, stílusos játékosságot nyújtanak. Marta Reis Andrade a különböző textúrákkal, a természet és a háztartás sajátos zajával ismerős atmoszférát teremt. Otthonosat, tele szürke és pirospozsgás emberekkel.

* * *

Siklódi Lehel: Utazás a hasüregem körül

Levi Stoops: Klonter

Amikor a gyártósor mellett robotoló pizzarakodó (!) férfi a vesekő fenyegetésének kíméletlen felismerésétől megriadva már minden reményről lemondani látszik, és hazatérve kanapéján elfekve várja az elkerülhetetlent, szorongásának hullámai olyan magasra csapnak, hogy a Föld burkait mintegy áthasítva hősünket egyenesen a kozmosz kellős közepébe száműzik.

Így kezdődik az éteri látomásfolyam, amely nem kisebb címeket idéz meg, mint a japán Hideaki Anno kultklasszikusa, a Neon Genesis Evangelion – gondoljunk csak az angyaloknak nevezett entitások világvégi űrrepülésére –, és ez a vízió tölti ki a tizennégy perces szüzsé jelentős részét. Az űrben látszólag céltalanul, széttárt karokkal lebegő testen a súlytalanság beállta után új életforma üti fel a fejét. A főszereplőre megszólalásig hasonlító miniatűr figurák sajátos mikrocivilizációt alkotnak, majd válogatott kegyetlenkedésekbe kezdenek a bolygóvá lényegült mezítelen testfelszínen, miközben az az érzésünk, mintha a Civilization játékszéria istenszimulátorát néznénk, amelynek játékmestere maga az álmodó.

Levi Stoops: Klonter

A férfi testképről, illetve intimitásról is látványos képsorokkal – többek között rengeteg burjánzó férfi nemi szervvel – mesélő, kézzel rajzolt animáció mindenkori túlgondolásainkat figurázza ki a jól megérdemelt módon. Teszi mindezt egyfajta szerzői Agymanók-átiratként, ahol az apró lények ezúttal nem az ösztöneink mozgatórugói, hanem, ahogy a cím is mutatja, csupán melléktermékei.

Aki már legalább egyszer elszörnyedt a testének bármely pontján jelentkező jelentéktelen, ám elménk által jócskán túlértékelt fájdalom érzetén, az a Klonter bizarr, de megmosolyogtató tudatáramlását is biztosan ismerősen fogadja majd. A csillagok között saját történelmükön ügyködő csöpp embertömeg akció- és fantáziadús epizódjai után a valóságba visszatérve a film mintha azt visszhangozná, kicsit kevesebb félelemmel talán még a szorongásainkból szárba szökkenő, apró lények társadalma is igazságosabban szerveződhetne.