Írások animációs filmekről, hosszra, formára és nemzetiségre való tekintet nélkül

Dot & Line

Ennél bájosabb családtörténetet még nem láttál

2017. július 11. - Herczeg Zsófi

A 13. KAFF-fal egy időben rendezték meg a 10. Európai Animációs Játékfilm és TV-film Fesztivált, ahol olyan egészestések versengtek, mint a Louise a parton, a Fantomfiú, az Életem Cukkiniként, vagy a kategória díját elnyerő A vörös teknős. Emellett egy itthon korábban még nem vetített angol filmet, az Ethel és Ernest-et is lehetett látni, ami hazájában már nagy kedvenccé vált, nem véletlenül.

Az Ethel és Ernest egy képregényfeldolgozás, melyet Raymond Briggs saját szüleinek története alapján írt és illusztrált még a kilencvenes évek végén. A kötet bestseller lett, 1998-ban pedig elnyerte az év képeskönyve díját Nagy-Britanniában. A filmet Roger Mainwood rendezte, aki alig változtatott valamit az eredeti regény látványvilágán, így még autentikusabb maradt maga a történet, valamint a szerző kézjegyét jelentő stílus és személyes kötődése az animációhoz is.

Az Ethel és Ernest szerzője, Raymond Briggs a harmincas évek Angliájában született, egy munkáscsaládban, így élete, sőt szülei élete gyakorlatilag lekövette a huszadik századi változásokat. Briggs egyetlen gyerek, felesége még a hetvenes években meghalt (nem sokkal a szülei halála után), azóta nem alapított új családot és gyerekei sem születtek. Szóval valahogy szerette volna, ha családja története nem vész a feledés homályába, és szülei iránti szeretetéből megírta és megrajzolta az Ethel és Ernest-et.

Ethel cselédlányként dolgozik egy gazdag családnál a húszas évek végén, későbbi férjével, Ernest-tel pedig egy véletlen folytán ismerkedik meg: épp rongyot porol az ablakban, mikor az utcán elteker előtte Ernest, a tejesember, aki azt hiszi neki integet, és visszaint a lánynak. Ebből mindennapos köszönés lesz, mígnem egy nap egy csokor virággal randira hívja Ethelt a férfi. Innentől már minden simán megy, bemutatás a szülőknek, az esküvő, a közös ház, a lassankénti előléptetések és a ház csinosítása, majd jön a baba is. Hétköznapinak és unalmasnak tűnő történet, de éppen a mindenki számára átélhető mivolta, és hogy az alkotók láthatóan szeretették készíteni a filmet az, ami bájossá teszi az animációt. 

ethel_and_ernest_2.jpg

Maga a film gyakorlatilag egy nagyon személyes biopic, mely két ember életén keresztül mutatja be nemcsak a szerző családjának történetét, de a huszadik századi változásokat és az emberek azokra adott reakcióit is. A kötet és a film sikere is abban rejlik, hogy a dolgozó kisember naiv életszemléletét közvetíti a lehető legkedvesebb módon, mindezt úgy, hogy a háttérben ott zajlanak a huszadik század legfontosabb eseményei, kezdve a nagy gazdasági világválságtól a második világháborún át egészen a felszabadult hippikorszakig. De mindezen változások csupán a háttérben maradnak, az igazán lényegi dolgokat maguk a szereplők adják: a megrögzött optimista és hazafi, Ernest bunkert épít a családjának a kert végén, reteszeket gyárt az ablakokra, ketrecágyat a bombázások miatt, megtanítja fiát a gázmaszk viselésére és egyéb hasonló kreatívságok. De az animáció egy percig sem válik nyomasztóvá, a két naiv kisember mókás reakciója tényleg szerethetővé teszi őket és tompítja a kor szörnyűségeit.  Az Ernest-nél öt évvel idősebb Ethel imádja egyetlen fiát, akinek bongyor fürtjei után sír, mikor iskolakezdéskor levágják, vagy amikor vidékre adják a fiatal fiút, hogy ne essen bántódása a városban a háború idején, de sírva örül és büszke, mikor Raymondot felveszik egy gimnáziumba. A konzervatív anya viszont nehezen viseli fiuk művészet iránti fogékonyságát és hippi barátnőit, ami fölött az apa csak optimistán legyint.

A szereplők naivsága és megrögzött optimizmusa az, amiből a film humora is fakad, abszolút életöröm lengi be az egész animációt, amit a kor legdurvább eseményei sem tudnak megtörni. Érthetően a film is szépíti a kort, amiben játszódik, hiszen kihagyja a brutális események közvetlen bemutatását, de nem is érezni azok szükségét, mert a néző már amúgy is eleget tud róla akár más filmélményekből. Ahogy annecy-i beszámolónkban írtuk, "szinte a néző is családtaggá válik és kifejezetten hiányérzete támad, mikor a film végén el kell hagynia a mozit. Szívhez szóló alkotás született, melyet még évek múltán is szívesen nézünk újra."

A bejegyzés trackback címe:

https://dotandline.blog.hu/api/trackback/id/tr5212657363

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.