Írások animációs filmekről, hosszra, formára és nemzetiségre való tekintet nélkül

Dot & Line

Egy gyönyörű történet bántóan otrombán elmesélve

Róma hercegnője kritika

2017. július 04. - Kungl Zsigmond

Az iráni animáció első magyarországi bemutatkozása előtt az ország delegációjának egyik tagja büszkén beszélt a KAFF-on, mert a háromperces, kétdimenziós technikával készült Csíkok mellett egy 3D-s nagyjátékfilmet is vetítettek a fesztivál közönségének, megmutatva ezzel az ázsiai ország animációs filmkészítésének másik erősségét is. A küldöttség képviselője országuk animációjának méltatása közben külön kiemelte az iráni és a magyar animációs filmek közti hasonlóságot, ami, ha csak az egészestés 3D-s filmjeinket nézzük, majdnem egészen pontos állítás. Ugyan a Róma hercegnője az Egon és Döncivel nem sok, a Nyóckerrel pedig semmilyen hasonlóságot nem mutat, a Kis Vuknak egyenesen vérrokona.

A két műalkotást legprimérebb szinten az ízléstelen látványviláguk teszi hasonlóvá: a két, egymástól négyezer kilométerre fekvő ország alkotócsapata ugyanolyan hamvába holt, hősies lelkesedéssel fogott neki annak, hogy megpróbáljanak felnőni a Pixar és a DreamWorks gigászi vállalásaihoz, és kellő átgondolás, anyagi háttér és szakmai tapasztalat nélkül meséltek el egy-egy nagyszabású történetet a háromdimenziós animáció segítségével. Az eredmény mindkét esetben determináltan silány: a karakterek és környezetük a Róma hercegnőjében és a Kis Vukban egyaránt gumiszerűek, a mozgások természetellenesek, és egyik filmben sem igyekeztek az alkotók előnyt faragni a hátrányból. Nem kerestek olyan kreatív, stilizált megoldásokat, mint a kétezres évek eleji, kilencvenes évek végi, hasonló anyaggal dolgozó videojátékok készítői, mint például a Serius Sam: The First Encounter, vagy a Croc: Legend of the Gobbos csapata. Ahogy olyan utakat sem, amelyek a nyugati, realisztikus mintákkal szembe mennek, de a maguk sajátos formanyelvével ugyanúgy megállják a helyüket, mint Horváth Mária a Cigánymesék képi világával, ami kézzel festett textúrákkal teszi élővé a virtuális térben megmozgatott testeket, vagy Gauder Áron a Nyóckerével, ahol az elnagyolt, 3D-s papírmasé díszletek romantikusan vonzóvá teszik Budapest nyomasztó nyomornegyedét.

Igazán közeli hozzátartozókká viszont nem az teszi a Róma hercegnőjét és a Kis Vukot, ahogyan képi világot teremtenek, hanem az, ahogyan a történetük anyagával bánnak. Ugyan az iráni mű prológusában, amikor egy éjsötét erdőben feltűnik egy giccses, fényes, lila pillangó, és üldözőbe veszi egy gyermeteg denevér, még van remény: a két állat elemi erők összecsapását szimbolizálja, tehát egy hőstörténetet követhetünk majd végig, ahol remélhetőleg a jó felmagasztosul. Viszont, amikor kiérünk a sötétből, és egy középkori városba érkezünk, minden végérvényesen elkomorul. Eldől, hogy hogyan működik majd ez a heroikus történetet. A pillangót a városban kísérve ostoba katonákat látunk, akik néha elesnek, hogy megnevettessék a nézőt, viszont inkább kínosak, mint viccesek. Némán sétáló járókelőket, akik nem azért nem beszélnek, mert nem fontos elemei a történetnek, hanem azért, mert ebben a világban nem tehetnek mást, minthogy hallgatnak. Meglátunk egy öregasszonyt, aki a lila rovarra bamba tekintettel mosolyog: ezen a zárt világon belül képes meghatódni, de az érzékenységében külső szemlélőként osztozni nem lehet. Elsősorban szánalmat kelt, és mivel a meghatódása nem tűnik kellően motiváltnak, azt a kellemetlen érzést is, hogy a meghatódása nem a saját akaratából fakad, és a lelke mélyén szenved, ha tudatában van annak, hogy nincsen akarata. Végül megérkezünk a főszereplőhöz, a gyönyörűnek szánt Malika hercegnőhöz, aki a hatalmas szemeit lehunyva, magányosan imádkozik egy kápolnában, és miután megtudtuk róla, hogy gyakorló keresztény, több szereplő is elmondja róla, hogy rengeteget imádkozik. Mint később kiderül, a nagy hite mellett semmilyen más személyiségjegye nincsen és nem is lesz, a pillangóról és a denevérről pedig megtudjuk, hogy nemcsak bevezető motívumai a gonosz és jó erők földi összecsapásának, hanem ezt a metaforát az alkotók izzadtságszagú allegóriává fújva végigerőltetik az egész elbeszélésen. Ráadásul ez a két üres karakter, a vezérmotívumok, ugyanolyan részletességgel megformáltak, mint a történet bármelyik másik szereplője, az először megismert mellékszereplőktől kezdve a főhősökön keresztül az utolsó biodíszletig.

princess_of_rome_2.jpg

Rettenetesen szomorú, hogy Malika hercegnőről és a környezetéről nem tudunk meg többet, és a látvány mellett a történet is felszínes és gyermeteg a film elejétől a végéig, mert a sííta hagyományok messiásszülője egy nagyon izgalmas történet hőse is lehetett volna. A római hercegnő retteg a Krytos hadvezérrel kötendő esküvőtől, amit a császár rá szeretne erőltetni, mert Szűz Máriától és Jézus Krisztustól tudja, hogy egy másik férfi vár rá, akitől megszüli majd az igazságot elhozó szent gyermeket, Muhammad al-Mahdí imámot. Az a tény, hogy Malika olyan földi hatalmakkal kerül szembe, akikkel egyedül, a társadalmi pozíciójából és testi erejéből kifolyólag teljesen tehetetlen, viszont saját hite szerint természetfeletti létezőkkel van kapcsolata, akiknek a támogatásában az utolsó pillanatig megbízik, már önmagában egy olyan erős konfliktus, ami egy rendkívül drámai, mágikus-realista történet alapja lehetne. Nyugati nézőként végig szurkolhatnánk hősünknek ugyanúgy, mint bármelyik elhivatott, vallásos karakter életét bemutató hőstörténetben, legyen az a Jeanne d’Arc szenvedései, vagy a Krisztus utolsó megkísértése, azzal a különbséggel, hogy most egy, a nyugati világ számára szinte teljesen ismeretlen kultúra közegében láthatjuk újra ezt az őstörténetet. Ehelyett egy kínos és kiszámítható elbeszélésnek vagyunk a tanúi, nem ismerünk meg senkit és semmit, nem kerülünk izgalmas szituációkba, mindennemű feszültség, érzelmi és intellektuális hatás nélkül szemléljük ezt az érhetetlenül félresikerült világot.

princess_of_rome.jpg

Különösen szomorú mindez azért, mert nem egyszerűen egy nemzet kultikus történetéről van szó, mint a Kis Vuk esetében, amit méltatlan igénytelenséggel meséltek újra 2008-ban, hanem a sííta vallás egyik legfontosabb történetéről, az utolsó imám, a bolygónk számára oly nagyon áhított igazságot elhozó Muhammad al-Mahdí fogantatástörténetéről. Nem világos, miért nem fordítottak az alkotók nagyobb figyelmet először a forgatókönyv elkészítésére, utána a látványvilág megtervezésére, ami alá kreatív hangi világot is építhetek volna ehelyett a sivárság helyett, miért nem kerestek egy igényesen kivitelezhető formanyelvet, és miért készítették el kapkodva ezt az egészestés filmet, nevetségessé téve ezzel egy számukra egészen biztosan fontos, szakrális témát. Az iráni közönség azonban lehet, hogy másképp látja ezt a filmet, ugyanis közel másfélmillió néző tekintette meg moziban a hazájában. Talán a bizánci ikonfestészet letisztult egyszerűségét fedezik fel a Róma hercegnőjében, de az is lehet, a film kritikai visszhangját nem ismerve, hogy ez a sok lelkes néző hasonló kiábrándultsággal távozott a moziból, ahogyan a magyar nézők a Kis Vuk megtekintése után.

A bejegyzés trackback címe:

https://dotandline.blog.hu/api/trackback/id/tr7912639053

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.