Írások animációs filmekről, hosszra, formára és nemzetiségre való tekintet nélkül

Dot & Line

Feltenni valamire az életet

A messzi Észak kritika

2017. június 26. - Kungl Zsigmond

Örök kérdés, hogy mire használjuk azt az időt, ami a halálunk előtt a rendelkezésünkre áll. Ezzel a kérdéskörrel minden személy, közösség és kultúra kénytelen foglalkozni, ha a világra jött, és számtalan válaszlehetőséget látunk az egyes emberi életutakban, a gyöngyhalászattól kezdve a politikai pályán át az önpusztításig, és magunk is részesei vagyunk egy válasznak. A messzi Észak különös módon több száz évvel ezelőttre kalauzolja a huszonegyedik századi nézőjét, hogy konok következetességgel újra feltegye a kérdést: mi végre éljük az életünket?

a_messzi_eszak_1.jpg

A keleti és nyugati vallási hagyományoknak egyaránt meghatározó eleme az a szemlélet, hogy az ember azzal teljesítheti ki a létezését, ha megtagadja az intellektus működését, ami az ember tekintetét a múltba vagy a jövőbe irányítja, és megpróbálja csak a jelenre fókuszálni a figyelmét, remeteként imádkozik, vagy szerzetesként meditál. Ez a fajta megfontolás arra sarkallja a gyakorlóját, hogy ne gondolkozzon azon, miért csinálja azt, amit csinál, hanem megpróbáljon eljutni odáig, hogy a maga egyszerűségében csak alázatosan azt tegye, amit tesz. A messzi Észak főhősének, a tizenkilencedik században született orosz arisztokrata lánynak, Szásának a remeték állhatatosságához hasonló megingathatatlan monomániája van, ami viszont kizárólag a múltjában gyökeredzik: meg akarja találni az eltűnt nagyapját, aki nem tért vissza az Északi-sarkra szervezett expedíciójáról, hogy visszaállíthassa családja becsületét. Az első pillanattól az utolsóig hűséges ehhez a szándékához, fel sem merül benne, hogy egyáltalán tehetne mást, csak megszállottan keresi az öreget, tekintet nélkül mindenre és mindenkire. Csak akkor bizonytalanodik el, amikor olyan végzetes, visszafordíthatatlan következményei lesznek a törekvéseinek, amire nem számított.

Szása nagyapjáért nemcsak az unokája, hanem egész Oroszország rajongott a korában, de miután elindult a legelvetemültebb kalandjára, és egyre valószínűbbé vált, hogy kudarcot vallott, megváltozik róla a közbeszéd: egyesek felelőtlen őrültnek bélyegzik azért, hogy rengeteg ember pénzét, energiáját, és ha az útitársaival együtt valóban odaveszett, életét ölte bele a megalomán álmainak megvalósításába. Szása nem egyszerűen keresi a nagyapját, hanem megismétli a sorsát azzal, hogy fel szeretné kutatni őt.

Rémi Chayé animációs filmje finom részletességgel vezet minket egyre mélyebbre és mélyebbre Szása történetében, aki először a szülei eminens mintáival megy szembe, és elszökik tőlük, később alázatosan tűri a legmostohább körülményeket, ahogy a fényűző, elegáns bálok világából a fogadók sör-, krumpli-, hal- és hányásszagú valóságába csöppen, megtagadva saját úri igényeit, míg végül el nem jut a hó és a jég vidékére, ahol már nem egyszerűen a család becsületének ügyéről van szó, hanem az útitársainak életéről is: kénytelen szembenézni saját magával, azzal, hogy tántoríthatatlanul meg akarta ismételni felmenője sorsát, mély hittel abban, hogy ennek a szolgálatába kell állítania életét.

A francia-dán rajzfilm minden eszközével Szása egyetlen ügyének akar a legmélyére jutni ugyanolyan következetességgel, minden aspektusát pontosan végigjárva, ahogyan Szása üldözi az egyetlen ügyét. Ez a kőkemény realitás talaján mozgó történelmi eposz ugyan látványos, nagyköltségvetésű játékfilmes formában is elképzelhető lenne, de a sajátos, festői, 2D-s látványvilágával egészen máshová kerülnének át a film hangsúlyai. A felületeket összefüggő, kéttagú, egy sötétebb és egy világosabb árnyalatú színfolttal kezelő ábrázolásmód egyszerűen, markánsan és a komplexen fejezi ki, hogy A messzi Észak története egyetlen dologra fókuszál. Minden látványelemben csak a központi lényeg van érzékeny pontossággal kidolgozva, de az egyszerű színfoltok paradox módon érzéki textúrákat hoznak létre: legyen szó Szásáról, akinek gyönyörű vonalain keresztül a bőre puhaságát is érezzük, de finom lénye akármikor képes kőkemény nővé válni, a hatalmas foltokban megfestett tengerről, aminek a félelmetes szépségét és nagyságát mindössze kettő színnel képes úgy megteremteni a film, hogy érezzük, bármelyik pillanatban kifordulhat önmagából és a néma nyugalmából pusztító szörnyeteggé válhat, vagy az élettelen jégvidék végtelein tájairól, ahol kicsúcsosodik A messzi Észak letisztult látványvilága: riasztóan nagy jéghegyek merednek ki a vízből, beláthatatlan hólepte síkságokon haladnak lépésről-lépésre a természethez képest esendően apró szereplők az óriási vágyaikkal, és a fehérség bármikor ellenük fordulhat. Minden karakter a természet egyre szélsőségesebb tájain a saját személyének egyre szélsőségesebb rétegeibe hatol, majd, és ez a film legerősebb eleme, ez az egyszerűen megfestett, realista világ alig észrevehetően, elegáns finomsággal eltávolodik a realitásról úgy, ahogyan az egyik jégtábla úszik el a másiktól a jéghideg tengeren.

a_messzi_eszak_3.jpg

Egy fájdalmas, felemelő fejlődéstörténetet mesél el A messzi Észak, melynek hőse egyre nehezebb és nehezebb létezési formákra születik újjá egészen a végletekig, mélyebbre merülve az elhatározásában, hogy azt az életet élhesse, amit úgy érez, hogy élnie kell. A hivatáshoz, hithez való ragaszkodás, és az emberi szabadságunk határaira kérdez rá megrázó erejű egyszerűséggel.

A bejegyzés trackback címe:

https://dotandline.blog.hu/api/trackback/id/tr6412621277

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.