Írások animációs filmekről, hosszra, formára és nemzetiségre való tekintet nélkül

Dot & Line

The Tell-Tale Heart

2015. március 05. - Herczeg Zsófi

Edgar Allan Poe vitathatatlanul a filmművészet egyik legfelkapottabb inspirátora, különösen, ha a horrorra és társműfajaira gondolunk. Pedig művei nagy része közel sem olyan alkalmas filmadaptációk alapanyagának, hiszen a filmek többségének a történet, a cselekvések sorozata a lényege, Poe írásai pedig legtöbbször a lelki folyamatok mélyére kívánnak hatolni, egy állapot feltérképezését célozzák (például A fekete macskaA kút és az inga vagy a mai animáció alapjául szolgáló Az áruló szív), tehát éppen magát az akciót csökkentik minimálisra, vagy vonják ki teljesen. A felszínen valóban úgy tűnik, hogy ezek a novellák remek felhasználási alapot jelentenek, de csak azért, mert a cselekménytelenséget ellensúlyozva Poe a fogalmazásmóddal képes az olvasó gondolatait rendkívüli módon beindítani. Precízen leírt rémlátomások ezek, melyekben a stabilitását vesztett szubjektum meglehetősen reálisan jelenik meg.

A filmtörténetben több száz Poe-adaptációt tartanak számon, de vajon hányat ismerünk közülük? A legközismertebb valószínűleg az 1968-as Különleges történetek című szkeccsfilm, ami három Poe-novellát visz filmre: Roger Vadim a Metzengersteint, Louis Malle a William Wilsont és Federico Fellini a Belzebubé a fejem-et (a filmben Tobby Dammit címen szerepel). Ez inkább rendezői, mintsem kiválósága miatt került a köztudatba, ám animációs terepen már 1953-ban készítettek egy minden ízében elismerésre méltó rövidfilmet.

Az 1953-ban készült The Tell-Tale Heart Poe 1843-as Az áruló szív című novelláján alapul. A rajzfilm főszereplőjét egy vizuális inger hajszolja őrületbe, egy öregember hályogos keselyűszeme. Ezt a tébolyba kergető undort és viszolygást csak az öreg meggyilkolásával tudja felszámolni hősünk, aki egyes szám első személyben narrálja is lelkiállapotát és belső vívódását. A narrátor James Mason, akit az Észak-északnyugatból, a Vaskeresztből vagy a Lolitából ismerünk. Az animációs film képi expresszivitása mellett a hanggal is ügyesen játszik: a kezdetben vizuális inger egyre fordul át akusztikusba (a szem látványából a szívdobogás képzelt hangjára), amivel a néző számára láthatatlan főhős irracionális megszállottsága még jobban felerősödik és egyben átvált bűntudatba.

The tell tale heart from Xuan Prada on Vimeo.

The Tell-Tale Heart gyártója, az ’50-es években kibontakozó UPA, a Disneyvel szembeni rajzfilmesztétikájával határozta meg magát, ennek pedig legszebb példája és eredménye ez a rövidfilm: ez volt az első animációs film, ami X besorolást kapott, tehát kizárólag felnőttek számára volt ajánlott. 1953-ban legjobb animációs rövidfilm kategóriában Oscar-díjra is jelölték (a szobrot végül egy Disney-alkotás vitte haza). A filmamellett, hogy felettébb szöveghű, forgatókönyvírói néhány helyen eltértek az eredetitől, különösen a befejezésnél, amivel plusz csavart (és keretet) adtak a történetnek, de ez nem vált sem az alapsztori, sem az animáció mondanivalójának kárára.

Az írás eredetileg a Hetedik sor közepe című oldalon jelent meg.

A bejegyzés trackback címe:

https://dotandline.blog.hu/api/trackback/id/tr997259287

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.