A novemberben tartott Anilogue programjában lehetett itthon látni Európa legjobb idei animációit – legalábbis ami a Cartoon d'Or válogatását illeti. Az 1991-ben létrehozott Cartoon d’Or Európa legrangosabbnak tartott animációs díja, melyen a Cartoon MEDIA európai partnerfesztiváljainak nyertes rövidfilmjei versengenek, a fődíjas alkotást pedig az ősszel tartott Cartoon Forumon hirdetik ki.
A Cartoon d'Or-ra nevezett alkotásokból idén 5 rövidfilmet jelöltek díjra, melyeket nemcsak a Cartoon Forumon vetítettek, hanem több fesztiválon, például az Anilogue-on is. 2016-ban a spanyol Daniel Martínez Lara és Rafa Cano Méndez Alike, a dán Sunit Parekh Machine, és három francia alkotó, David Coquard-Dassault Peripheria, Marie-Christine Courtès Under Your Fingers, valamint Gabriel Harel Yul and the Snake című rövidfilmjét válogatták a döntőbe és végül az utóbbi alkotás lett a nyertes darab.
Gabriel Harel: Yul and the Snake
Az öt film hullámzó színvonalú és néhánynál sokkal jobbal is lehetett találkozni Európa fesztiváljain az elmúlt évben. De még a 23 esélyes között is szerepelnek maradandóbb, technikailag érdekesebb és fontosabb témákat feldolgozó filmek, mint például az Anilogue idei nyertes rövidfilmje, a Moms on Fire, a Sunday Lunch, az Endgame, a The Head Vanishes, a Life with Herman H. Rott, vagy a tavalyi Primanimán sokszorosan díjazott Edmond.
Az Annecy-i Nemzetközi Animációs Fesztiválon idén közönségdíjat nyert David Coquard-Dassault Peripheria című filmje is a jobbak közül való, mely egy elhagyatott, lepusztult lakótelepen játszódik, ahol emberi életnek csak a nyomait találni. A disztópikus környezetben csupán agárra emlékeztető kutyák élnek, akik egy bizonyos hangjelre falkába verődnek, és betanított állatok módjára rohannak valami felé.
A film hosszan időzik a helyszín részletein, az üres tereken, a tömegszállások betört ablakain, a rozsdásodó járműveken és a telerajzolt falakon, ahol csak a szél és a kutyák járnak. Mintha egy modern Pompei vagy Csernobil lenne. Az állatokról nem lehet eldönteni, hogy kihez tartoznak, miért vannak ott és egyáltalán mivel töltik a napjaikat: van, aki egy labdát kerget, van, aki csak össze-vissza futkározik, és van, aki céltalanul mászkál háztetőről háztetőre. Nincsenek kilátások, úgy tűnik nincs hova menni, és nem lesz változás ebben az állapotban, még a vészjósló hangjel ellenére sem, ami vélhetően egy ismétlődő folyamatnak a része. A filmre így nehéz történetet húzni, inkább atmoszférát teremt a hangokkal és a nyomasztóan lepusztult városnegyeddel, ezt viszont nagyon hatásosan teszi.
Ha valaki nem Magyarországról olvassa az oldalt, ezen a linken meg tudja nézni az egész filmet.
Sunit Parekh Machine című stop motion filmjében egy fiatal házaspár a fiuk elvesztését próbálja feldolgozni, akit valószínűleg egy munkagép sodort maga alá, miközben a fotós anyjától kapott fényképezőgéppel játszott. A flashback-ekre és emlékekre épülő animáció megrázó témát fejt ki, de a tragikus helyzet ellenére mégsem sikerült szimpátiát vagy érdeklődést kiváltania. A közel 20 percével ez a leghosszabb alkotás, ebben viszont csupán a két szülő vergődését, a mindennapok túlélését és kapcsolatuk szétesését látni, azt, ahogy az újra meg újra feltörő fájdalom a két ember személyiségét marcangolja és lehetetleníti el őket a boldogságtól.
A 2017-es Oscar-gála tízes shortlistjére jutott a francia Marie-Christine Courtés dokumentarista animációja, az Under Your Fingers, mely egy női családtörténet. A nagyanyja halála után annak unokája a tánc által dolgozza fel családja múltját és nagyanyja elvesztését. A tánc által járja végig családja nőtagjainak életét, az indokínai háborúból visszatértek számára létrehozott menekülttábortól kezdve anyja francia szerelmének (és a főhős apjának) árulásán át egészen az 1956-os franciaországi Sainte-Livrade táborba való áttelepülésükig.
A vízfestékre emlékeztető digitális 2D animációt rotoszkópos táncjelenetek szakítják meg, amik először idegennek tűnnek ebben a távol-keleti miliőben és az erősen történelmi-társadalmi témában, ám végül ez a nyugati hip-hop az, amiben az emlékek, a düh, a tradíciók, a családi örökség és a megváltozott körülmények iránti feszültség is feloldódik, nemcsak a gyerekben, hanem az anyában is.
A Cartoon d'Or nyertese első látásra egy varázslattal teli történet egy kisfiúról, aki egy mágikus kígyóval győzte le piti bűnöző bátyja szemét haverját, ám ha közelebbről nézzük, akkor ez bizony a bullyingról szól. Yul egy várostól távol eső helyre motorozik bátyjával, hogy az aznapi lopott szerzeményeket átadja a kisfőnöknek, aki egy érzéketlen tróger és az idősebb testvér után hamar a kisfiú lesz céltáblája a megalázóbbnál megalázóbb beszólásainak és tetteinek. Yul meglát egy apró színes kígyót, aki segít szembeszállni a szemétkedő sráccal.
Az egyszerű stílussal és fekete-fehér-szürke színvilággal megrajzolt történetben a kisfiú éppen egy színes élőlényt fantáziál, akinek olyan erőt tulajdonít, amivel felbátorodik és a segítségével képes lesz megvédeni nemcsak magát, hanem testvérét is, és a maga módján igazságot szolgáltatni. Így a gyermeki fantázia által tud felülkerekedni egy olyan brutális dolgon, ami gyerekek (sőt emberek) millióit érinti nap mint nap, és ami erősen kihat arra, hogy milyen személy válik belőlünk.
Nemrég elérhetővé vált a neten Daniel Martínez Lara és Rafa Cano Méndez Alike című animációja, mely az apa-fiú kapcsolaton túl a mindennapi, ismétlődő robot és a szabadságvágy szembeállításáról szól. Ebben a világban a legtöbb figura szomorkás szürke színű, a főhős apa az egyetlen szürkéskék alak, aki az irodai papírmunka után csak kisfiával él át boldog pillanatokat. A kisfiú pedig vidám sárga, és a tanulás helyett folyamatosan ábrándozik, amit a társadalom nem néz jó szemmel, mert az élethosszig tartó robotolás az első. Ebben a témában jó pár kisfilm készült már, az Alike pedig inkább egy Pixar-másolat, ami minden kedvessége, megható története és életigenlő mivolta ellenére igencsak kiszámíthatóvá és sablonossá válik.
