Már a Coraline és a titkos ajtó óta masszív rajongótábor alakult ki a Laika körül, az oregoni stúdió pedig mindig újabbnál újabb okot ad arra, hogy tűkön ülve várjuk a következő filmjüket. Amikor a Laika tíz éves lett, Travis Knight, a stúdió vezetője azt mondta, arra törekednek, hogy olyan filmeket alkossanak, melyek merészek, egyediek és nyomot hagynak maguk után, valamint hogy tematikailag kihívást jelentő, esztétikailag szép, érzelmileg bizsergető és egy kicsit felforgató filmek létrehozása mellett kötelezték el magukat. A Laika hét évvel ezelőtt lelket öntött az egészestés animációs filmek között ritkaság számba menő stop motion-be, ráadásul olyan egyedi, varázslatos és bravúros módon, amivel egyből kivívta az animáció szerelmeseinek tiszteletét és szeretetét. Éppen ezért már elképesztően várták a rajongók (köztük én is) a legújabb filmjüket, a Kubo és a varázshúrokat. Míg nálunk csak jelenetképeket, trailert, werkfilmet és egy-egy nyilatkozatot lehetett olvasni az elmúlt hónapokban a Kubóval kapcsolatban, addig a tengerentúlon már az augusztusi bemutató után érkeztek a jobbnál jobb kritikák róla, melyek az év legjobb animációjának, mi több, az év egyik legjobb filmjének kiáltották ki a Laika negyedik alkotását.

És milyen igazuk volt. A Kubo és a varázshúrok maradéktalanul kiérdemli a lenyűgöző, lélegzetelállító, epikus, izgalmas, megható, felejthetetlen, varázslatos jelzőket, a film az érzelmek teljes skáláján vezeti végig a nézőt és garantáltan az ember lelkében marad még sokáig (ha nem örökre). A Kubo maga a nagybetűs mese.

A főszereplő Kubo egy kilencéves, félszemű és varázserővel bíró kisfiú, aki elszigetelten él anyjával egy japán faluban. Mindennapjait a történetmesélés teszi ki, amit a samiszene kíséretében ad elő a faluban elő embereknek, miközben papírlapok segítségével életre kelti meséi szereplőit. Éjszakára nem maradhat ki, mert akkor könnyen megtalálják őt anyja ikernővérei és nagyapja, a Holdkirály, akik el akarják venni a szemét, hogy hozzájuk, a halhatatlanok birodalmába kerüljön. Ám a faluban éppen fesztivál van, mindenki ünnepel és az elhunyt szeretteinek gyújt lámpást, Kubo pedig szamurájharcos apját vesztette el évekkel ezelőtt és szeretne vele kapcsolatba kerülni, ezért részt vesz ő is az eseményen. Végül nem ér haza időben, így a nővérek rátalálnak és kezdetét veszi Kubo kalandja a törhetetlen kardért, az áthatolhatatlan páncélért és a sebezhetetlen sisakért, amikkel le tudja győzni nagyapját. Útja során Majom, Bogár és egy papírmasé figura van segítségére, akik óriás csontvázakkal, hatalmas szemgolyókkal és az önző családtagokkal vívnak meg a küldetésükért és Kubóért.

A Laika mindig is kedvelte a varázsmeséket és a különleges lényeket, illetve szereti keverni a fantasy-, a horror- és a kalandelemeket, mindezeket pedig egy családtörténetbe ágyazni. A Kubo is folytatja ezt a sort, mely sokszor élőszereplős filmeket meghazudtolva kelt félelmet, mutat be veszélyes harcokat és varázslatos kalandokat, és nem utolsó sorban jelenít meg emberi, különösen családi kapcsolatokat. A varázserővel bíró kisfiúnak nemcsak megismernie, de legyőznie, megszeretnie és elengednie is kell családját, így Kubo története végülis egy road movie (vagy ha az irodalmat vesszük elő, akkor próbák sorából álló népmese), ahol mint tudjuk, nem a cél, hanem az út a fontos. Ez az út pedig izgalmakkal teli, olyan fantasztikus kalandokba botlanak a hősök, amiket Homérosz Odüsszeiája is megirigyelne, mindezek a fordulatok pedig éppen a Laikára jellemző bravúros stop motion technika miatt még lélegzetelállítóbbak és a néző már a karfát markolja izgalmában. A film bemutatója előtt kikerültek werkvideók, amikben láthatjuk hogyan keltették életre az óriás csontvázat, a hatalmas, vízi szemgolyókat vagy a holdszörnyet, amik elképesztő fantáziáról és szaktudásról tanúskodnak (ha valaki órákat szeretne szöszölni a film készítésének megfigyelésével, annak itt egy link).

A Laika a kezdetek óta olyan filmeket gyárt, amik beillenek a mainstreambe, de közben jóval merészebbek, határfeszegetőbbek, újítóbbak és van bennük szerzőiség, ami már nem rendezőhöz, hanem stúdióhoz köthető. Azt mondják, hogy családi filmeket készítenek, de ezek az alkotások olyan mély kérdéseket és érzéseket dolgoznak fel, amiket egy gyerek nem biztos, hogy ért. Ezek inkább felnőtteknek való mesék, a Kubo pedig kiváltképp az. Az ikernővérek kegyetlensége, bőr alá kúszó félelmetessége és brutalitása szorongást kelt a nézőben, a hősök összekovácsolódása, a lassan kialakuló kötődésük, kitartásuk és a lojalitásuk pedig egészen megható, különösen a végkifejlet, aminél szebb családi történetet még nem is nagyon láthattunk vásznon. A földöntúli témája sem áll távol a stúdiótól, a Coraline-ban egy fordított világ, a ParaNormanben a szellemek (és a zombik), a Kubóban pedig szintén a holtak és az istenek jelennek meg, akikkel együttműködve vagy épp megküzdve sikerül a főhősnek megismernie és elfogadnia önmagát. A Kubóban a spirituális szál nagyon erős, ami nyugatiként még varázslatosabbnak tűnik, holott keleten a lehető legtermészetesebb. Nem árt ismerni a japán tradíciókat a filmhez, de ezek nélkül is érthető, mert egy saját univerzumot alakít ki ezekből az ősi japán hagyományokból, ahol egy varázserővel bíró kisfiú, egy életre kelt origami alak, egy harcművész bogár, egy beszélő majom, egy falevelekből épült hajó és egy halhatatlan Holdkirály sem meglepő figura.

A Kubo egyébként a stúdió legönreflexívebb filmje: folyamatosan utal a mesei mivoltára, kiszól a nézőnek ("Ha pislognod kell, most pislogj!"), aki talán már el is felejtette, hogyan kell mesét hallgatni. Egy megható és vicces jelenetben még ki is hangsúlyozza Bogár, hogy az emlékek (és így az emberek) továbbélnek a történetekben, amiket generációk mesélnek tovább, akik szintén továbbadják leszármazottaiknak. De magára a történetmondás módszerére is reflektál a film, pontosabban Kubo, különösen a történet elején és a végén, amivel nemcsak keretbe teszi a filmet, hanem el is emeli és rámutat önmaga fikciójára. De a figuraalkotást is előveszi a mozi, hiszen Kubo folyamatosan élő alakokat varázsol a papírlapjaiból, ahogy teszi azt a Laika is a stop motion szerkezeteivel. 

A Kubo és a varázshúrok tengerentúli premierjének apropóján beszélgetett Travis Knight John Canemaker amerikai animációs filmtörténésszel a stúdió további munkáiról: mivel a jövőben a gyerekkor helyett a felnőttkor lesz a filmjeik középpontjában, ezért a Kubo és a varázshúrok egyfajta búcsú is a stúdió korábbi témáitól. A film nemcsak a főszereplő apjának elvesztését és ennek gyászát dolgozza fel, hanem szól az együttérzésről, a megbocsátásról és az empátiáról is. A Kubo ezért a stúdió eddigi témáinak és ciklusának lezárását is magában foglalja. Knight állításaival a film még meghatóbb lesz, összegzi mindazt, amit a Laika képvisel: a mesét, az egyediséget, a bátorságot, a lehetetlen legyőzését, a szórakoztatást, az érzelmek teljes skáláját, a varázslatot, a tradíciókat és azok újraértelmezését, a technikai határfeszegetést és újítást, és még lehetne sorolni mindazokat, amiket más mainstream animáció még csak érinteni sem tud. A stop motion-ben tényleg rejlik valami olyan többlet és varázs, amit a 2D vagy 3D sosem fog tudni létrehozni vagy imitálni, de ehhez a sikerhez hozzájárul az is, hogy valószínűleg a Laikánál dolgoznak a legbátrabb és legkísérletezőkedvűbb alkotók, akiknek szíve minden drótban, öltözetben, csavarban, a forgatókönyv minden szavában és nem utolsó sorban a fantasztikus dallamokban is ott van. 

A Laika a Kubo és a varázshúrokkal nemcsak az idei év legjobb animációját készítette el, hanem az animáció történetének egyik legkiemelkedőbb darabját is. De nem kétséges, hogy az oregoni stúdió ezt a szintet is meg fogja ugrani hamarosan.