Tegnap délután tartották a Budapest Pontban a Magyar animációs film mérföldkövei című előadást, melynek előadója Varga Zoltán volt, aki a jelenlegi hazai animáció-elméleti kutatók keveseinek egyike.

Varga Zoltán 2006 és 2016 között az ELTE Filmtudomány Tanszékének, 2007 óta a Szegedi Tudományegyetemen Vizuális Kultúra és Irodalomelmélet Tanszékének meghívott előadója, idén tavasszal pedig a MET kérte fel az animáció szakos hallgatóinak animációtörténetet oktatni. Rengeteg tanulmányt írt, különösen animációs témákban (ezek egy része az oldalon gyűjtött bibliográfiában is megtalálható), 2009-ben megjelent első könyve A vámpírfilm alakváltozatai címen, melyet Vajdovich Györgyivel, szintén az ELTE Filmtudomány Tanszékéneken oktatójával közösen jegyez. Az animáció mellett műfajelmélettel, illetve olyan műfajokkal és ezekben alkotó filmesekkel foglakozik, mint a horror, a pszichothriller vagy a slasher.

Forrás: Budapest Pont

A beszámolót nem tudom nem személyes hangvételben írni, ugyanis van szerencsém személyesen is ismerni Zolit, ahogy ahhoz is volt szerencsém, hogy az egyetemen töltött öt év alatt 11 kurzusán is részt vehettem, többek közt animációs előadásokon is, és éppen az egyik ilyen óra indított el engem is ezen az úton, amiből később pedig ez az oldal is született. Ezért egyrészt nosztalgia is volt a kétórás előadás, másrészt viszont eszembe juttatta, hogy jelenleg nincsen diskurzus a hazai animációról. Hiába ismeri mindenki szinte az összes klasszikus magyar animációt (illetve inkább csak az egészestéseket és a sorozatokat, az egyedi filmek kevésbé élnek a nem szakmabeliek köztudatában), a történeti-intézményi-esztétikai ismeretek viszont hiányoznak. Még a bölcsészeknek is kevés lehetőségük van tanulni róla, az ELTE-n mi is Zoli óráin tudtunk meg mindent az animációról, de a szegediek is elmondhatják ezt, más egyetemeken és főiskolákon pedig esély nincs (mivel ehhez értő oktató sincs). A MOME és a MET animáció szakosai kapnak még betekintést az animációtörténetbe, és remélhetőleg a felnőttképzési rendszerben oktatott animációt tanuló diákok, de itt véget is ér a sor. Legutóbb egyébként épp a MET próbált egy diskurzust folytatni a kortárs magyar animációról, de jobb lett volna hosszabb beszélgetést meghallgatni róla (persze a legjobb az lenne, ha egy egész előadássorozat szólna a magyar animációról, mint tavaly a Magyar Animáció 100 című kiállítás nyitónapján). Magyar animációs szakirodalmunk alig van, inkább egy-egy alkotóról vagy stúdióról szóló kötettel találkozunk, a magyar animációról átfogó, minden területre kiterjedő mű eddig csak M. Tóth Éva doktori munkájából készült Aniráma című könyve volt, de ez is inkább csak nagyvonalakban foglalkozott a magyar animációval (egyébként olvasmányos és szórakoztató módon). Most viszont éppen előkészítés alatt van Zoli eddigi animációs életműve, mely a magyar animációs film kezdeteitől napjainkig részletesen áttekint mindent: alkotókat, filmeket, stúdiókat, stílusokat, irányzatokat, és még sorolhatnám. A kézirat egy korábbi változatához is volt szerencsém, és nyugodt szívvel mondhatom, hogy must have és sokat forgatott könyv lesz minden animáció iránt érdeklődő ember számára.

A közel kétórás előadás Zoli készülő könyvének a meglehetősen zanzásított, főleg az alapokra fókuszáló áttekintése volt, amivel részben egyébként már a tavalyi KAFF-on is találkozhattak az érdeklődők egy előadássorozat keretében, de ott szakmabelieknek bemutatva a készülő munkát, így sokkal több szakmai szempontot és meglátást kiemelve és csupán húsz percben. A Budapest Pontban tartott előadás is éppen olyan volt, mint Zoli órái: rendkívül informatív, pontos, szórakoztató, újszerű és egyedi meglátásokkal teli. A részletességet csak azért nem lehetett felróni neki, mert alig két órába kellett belesűrítenie a magyar animáció 100 évét.

Az előadás elején Zoli kifejtette, hogy míg a cseheknél például a bábanimációk a jellemzőek, Amerikában pedig a Disney-stílus az uralkodó, addig a magyar animációs filmekben a heterogenitás a közös, vagyis hogy nincs egy domináns tendencia, ami egyértelműen jellemezhetné ezeket a filmeket. Helyette sokféle stílusirányzatot, formát és alkotói módszert találunk, melyek jól megférnek egymás mellett. Ugyanakkor a hazai filmművészetben éppen az animáció volt mindig háttérbe szorulva az élőszereplős darabokkal szemben, leginkább azért, mert gyerekműfajként tartották számon. Ennek ellenére rendkívül sikeres animációkkal büszkélkedhetünk, a Vuk vagy a Lúdas Matyi a maga idejében több mint két millió embert vonzott a mozikba (Franciaországban a Lúdas Matyi volt a legnézettebb magyar film a Saul fiáig), de a fesztiválsikereink is számottevőek (ez azóta is töretlen). A Pannónia Filmstúdiót a nyolcvanas években a világ öt legjelentősebb animációs stúdiójaként tartották számon, 1981-ben Rófusz Ferenc Légy című rövidfilmjéért kapta meg először magyar alkotás az Oscar-díjat, előtte pedig már Jankovics Marcell Küzdők című kétpercese nyerte Cannes-ban a rövidfilmes Arany Pálmát, a Légy évében pedig ismét magyar animáció, Vajda Béla Moto Perpetuo-ja hozta el a cannes-i díjat.

Az előadás három tengely mentén zajlott, először korszakok, majd a produkciós formák, végül két meghatározó stílus mentén, mindegyiknél egy-egy jelentős filmet és azok jellegzetességeit kiemelve. Mivel a száz éves magyar animáció korszakolását eddig még nem tették meg, Zoli felállított egy saját kronológiát: a pionírkorszakot (1914-32), a Macskássy-korszakot (1932-59), a Pannónia-korszakot (1959-89), illetve a rendszerváltás utáni időszakot. 

A pionírkorszakból nem maradt ránk film, csak korai feljegyzésekből és sajtóanyagokból van róla ismeretünk. A magyar animáció pionírjaként számon tartott Kató-Kiszly István az 1910-es években papírkivágásos technikával hozott létre filmeket, többek közt a Zsirb Ödönt és a Bogárorfeumot. A húszas évektől a negyvenes évekig főként alkalmazott animációk készültek, többnyire híradó- és oktatófilmek.

A harmincas években jelent meg az eredetileg reklámgrafikával foglalkozó Macskássy Gyula, akit a magyar animációs film atyjaként emlegetnek. (Macskássy munkásságáról egyébként tavaly jelent meg egy egész kötet, tele színes képpel és magas színvonalú tanulmányokkal, ráadásul DVD-melléklettel, de korábban kiadtak két DVD-válogatást is a rövidfilmjeivel). Neki köszönhető, hogy a magyar animációsfilm-készítés talpon tudott maradni, mindez ráadásul stúdiókörülmények között. Macskássy nevéhez fűződik a Coloriton nevű stúdió, melyet a később Angliába emigrált Halász Jánossal (aki John Halas néven lett meghatározó alkotó az angol animációs film történetében), illetve Kassowitz Félixszel alapított és mely Európában az első színes reklámfilmeket gyártó műhely volt a harmincas években. A negyvenes években jött a kommunista hatalomátvétellel, államosították a filmgyártást, így Macskássyék helyzete is megváltozott: először a Magyar Híradó- és Dokumentumfilmgyárhoz kerültek, majd az ötvenes években a Szinkron Filmgyártó Vállalathoz. Itt kezdtek távolodni a reklámfilm-gyártástól és vágtak bele rövid animációs játékfilmek készítésébe. Ekkor készült például A kiskakas gyémánt félkrajcárja és a Két bors ökröcske, melynek sikerével megint csak megmentették az animációs stúdió helyzetét a politikai elnyomástól és melyek már megelőlegezték az egészestés filmeket a negyed-, illetve félórás hosszukkal. Az ötvenes évek végére a Szinkron Filmgyártó Vállalatból Pannónia lett, vezetője pedig dr. Matolcsy György. A hatvanas években kezdődött a sorozatgyártás is, először külföldi megrendelésre, majd itthonira is, a fokozódó igények kielégítésére viszont még több alkotóra volt szükség. Ekkor jelent meg többek közt Jankovics Marcell, Richly Zsolt, Szoboszlay Péter, Kovásznai György, Reisenbüchler Sándor és Gémes József, akik mind egyedi filmben, mind sorozatban, mind egészestés alkotásokban is jeleskedtek. A hatvanas évekre egyre önállóbbá vált az animációs műhely is, ekkor kezdtek megjelenni a szerzői filmek, melyekben az egyes alkotók a saját látásmódjukat fogalmazták meg személyes módon. Ezt a korszakot nevezik animációs újhullámnak (a jelen korból visszanézve már inkább első animációs újhullámnak), akik külföldi sikereket is szép számmal értek el.

A hatvanas években indult tévés sorozatkészítés akkora igényt teremtett, hogy a hetvenes évekre a Pannónia Filmstúdió már közel 300 fővel dolgozott. Ekkor jelent meg az első egészestés magyar animáció, a János vitéz (1973), mely Petőfi születésének 150. évfordulójára készült. A hetvenes években mutatták be a Hugó, a víziló (1975), a Lúdas Matyi (1976) és a Habfürdő (1979) című filmeket is, de az egészestés animációk igazi fénykora a nyolcvanas évek volt, ráadásul rekordnak számított, hogy 1973 és 1993 között összesen 25 film került ki a Pannónia égisze alól. Ez persze azt eredményezte, hogy a rövidfilmek háttérbe szorultak, mert mindenki elsődlegesen az egészestés filmeken dolgozott.

A Pannónia egyeduralmának megszűnése a rendszerváltással érkezett el, amikor sok kisebb stúdió jött létre: önállósult a Kecskemétfilm, megjelent a Kedd Animációs Stúdió, a Varga Stúdió, a Paja Film, és a MOME (akkor még Iparművészeti Főiskola) is elkezdte ontani az animációs filmeket.

Az előadás második szempontja a különböző produkciótípusok voltak, melyek már korábban is szóba kerültek. A negyvenes évekig főleg az alkalmazott animációk domináltak, különösen a reklám- és oktatófilmek, ezt az ötvenes évektől a rövid játékfilmek váltották fel (a korábban említett A kiskakas gyémánt félkrajcárja, illetve a Két bors ökröcske), a hatvanas évektől jelentek meg a sorozatok (az első a Peti című mozisorozat volt), majd 1973-tól az egészestés alkotások. Ugyanakkor volt átjárás a különböző formák közt: reklámanimációkat dolgoztak át rövidfilmekké (például a Magyar méz című reklámból lett a Telhetetlen méhecske), rövidfilmből lett sorozat (Nepp József Szenvedély című egyedi filmjében jelent meg a későbbi Gusztáv sorozat címszereplője, vagy Tóth Pál Hogyan lehet megijeszteni egy oroszlánt? című filmjéből a Leo és Fred című melankólikus széria), de sorozatok és egészestés filmek közt is volt átjárás (a négyrészes Vuk, a Misi Mókus vagy a Vízipók-csodapók).

Az előadás kitért az ötvenes évek meseanimációira (A kiskakas gyémánt félkrajcárja, Erdei sportverseny, Kutyakötelesség, A két ökröcske), melyekkel Macskássyék kidolgozták és meghonosították a klasszikus Disney-stílust. A kiskakas gyémánt félkrajcárja például a Disney által 1937-ben kifejlesztett multiplán fényképezést használja (vagyis van mélységi kompozíció), mellyel a film realisztikusságát erősítették. Témájukat tekintve az ekkori Macskássy-filmek főleg a magyar mesekincsből táplálkoztak (bár voltak kivételek), sokszor párhuzamot vonva a mindenkori politikai rendszerrel. 

Ennek a gyerekközönséget célzó, klasszikus rajzanimációnak az örököse Dargay Attila, aki egészestés filmjeiben a Disney-elemeket keverte a hazai kultúrkörrel. Nem csak a szereplők realisztikusságának foka volt hasonló, de akárcsak a Disney, Dargay is előszeretettel használt antopomorfizált állatokat filmjeiben, ezenfelül sokszor élt a Tex Avery vagy Chuck Jones-féle burleszkanimációs elemekkel is. A Disney-stílus később még Gémes József Vili, a veréb (1989), valamint Ternovszky Béla Egérút (1999) című filmjében fedezhető fel.

Az előadás harmadik szempontja a stílus- és látásmódbeli elkülönítés volt. A hatvanas évekre stiláris és tematikai változás állt be Macskássy Gyula és Várnai György ekkor készült közös munkáival (Ceruza és radír, Párbaj, Tíz deka halhatatlanság, Romantikus történet, stb.), ez a fajta változás pedig a Zoli által karikaturisztikus rajzanimációs vonalnak lett a nyitánya. Ezekben a filmekben az alkotók minden szempontból elhagyják a realizmusra való törekvést, mindent stilizálnak és olyan gegekre építenek, melyek idegenek a klasszikus animációtól, hiszen behozzák a felnőtteknek szóló, intellektuális humort, és olyan esztétikai minőségeket, mint az irónia, a gúny, a groteszk, az abszurd, az alantas. Itt két filmet emelt ki Zoli, a Ceruza és radírt (1960), mely minden szempontból önreflexíven építkezik, hiszen minden animációs film készítéséhez szükséges alapelem megtalálható, illetve magát a rajzolás folyamatát látjuk, valamint az 1961-ben cannes-ban különdíjat nyert Párbaj című filmet, melyben a szereplők gondolatai vizualizálódnak, kézzel foghatóvá válnak.

További példáknak lehet hozni a karikaturisztikus animációkra Nepp József első egyedi filmjét, a Szenvedélyt, szintén Nepptől az 5 perc gyilkosságot a bizarr halálfajtákról, Szoboszlay Pétertől a Sós löttyöt, melyben a kommunikációs zavar groteszk módon jelenik meg (és különösen erős hangban), a Macskássy-Várnai duó Tíz deka halhatatlanság című szomorú groteszkjét, vagy a Cannes-ban Arany Pálmát nyert Moto Perpetuot Vajda Bélától, de Zoli ide sorolta Bucsi Réka Symphony no. 42 című diplomamunkáját is. A rajzfilmen kívül ez a stiláris és látásmódbeli tendencia megjelenik a báb- és stop motion animációkban is, például Foky Ottó önreflexív Babfilm című munkájában, vagy Gémes József Koncertissimo című parabolisztikus festményanimációjában. Nemcsak a rövidfilmekben, hanem az egészestés darabokban is feltűnik a karikaturisztikusság, hol nagyon sötét és groteszk módon (Hófehér), hol a műfajkeveredés, a tömegkulturális utalások által (Macskafogó).

A másik stilisztikai kategória az ornamentikus stílus, mely szintén a klasszikus rajzanimáció ellenében határozta meg magát és a karikaturisztikussal egyidőben jelent meg. Ezt elsősorban a képzőművészet és a folklór elemeiből való építkezés jellemzi, melyek nem csak háttérként vagy pusztán díszként jelennek meg, hanem a folyamatos alakulásuk által szerves részeivé válnak a látványnak, illetve a szereplők érzelmeinek és tulajdonságaik kitágításának. Kovásznai György volt ebben a stílusban úttörő az 1964-es Átváltozások című improvizatív módon készült festményfilmjével, de Jankovics Marcell, Richly Zsolt, Rófusz Ferenc és Reisenbüchler Sándor is a képzőművészetet és a népi folklórt vette alapul animációihoz, valamint a Magyar népmesék című sorozat is, melynek minden része egy-egy kultúra népi elemeit használja fel nemcsak történetében, hanem látványvilágában is. Ez a stílus szintén nemcsak a rövidfilmekben és sorozatban jelent meg, hanem egészestés alkotásokban is. Jankovics Marcell nevéhez fűződik a legtöbb, aki különösen a János vitézben és a Fehérlófiában élt ezzel a markáns stilizációval és absztrakcióval, nem titkolva a Beatles 1970-ben bemutatott pszichedelikus Sárga tengeralattjárójából merített ihletettségét, mely egyébként nemzetközileg is meghatározó és nagyhatású alkotás volt akkor (és talán ma is). Az előadás végén Zoli kiemelte, hogy a Fehérlófia az itthoni kevés nézőszám ellenére (félmillióan váltottak rá jegyet, ez akkor kevésnek számított, ma a Saul fiát sem nézték meg ennyien moziban) külföldön olyannyira sikeres volt, hogy 1984-ben beválasztották az 50 legjobb animációs film közé, melyben összesen hat egészestés animáció szerepelt.

A közel kétórás programból persze kimaradt nagyon sok film és alkotó, például Kovásznai Habfürdő című dokumentarista jegyeket mutató darabja, mely a maga korában megbukott, de Iványi-Bitter Brigitta állhatatos munkája révén megkapta méltó helyét a köztudatban, 2010-ben pedig kiadták a Kovásznai munkásságáról szóló könyvet, mely felöleli a teljes életművet, 3+1 DVD/CD melléklettel együtt, így Kovásznai minden munkája elérhetővé és csodálhatóvá vált. De ilyen kimaradt unikum például Gémes József Daliás idők című filmje, mely az első egészestés festményanimáció a világon (1985-ben az annecy-i fesztivál fődíját is elhozta), vagy Varsányi Ferenc Suli-buli című pixillációs darabja, mely szintén az első a maga kategóriájában és mely a sorozatból lett egészestés filmek sorát erősíti. A CGI-ról sem esett szó, melynek érdekessége az, hogy éppen egy kísérleti filmesnél, Bódy Gábornál jelent meg először a BBS-ben, később a kilencvenes években alkotó Tóth Pál nevével kapcsolódott össze, az első CGI egészestés filmünk pedig az Egon és Dönci volt 2007-ben. Ez annyiban szerencse mindenki számára, hogy az egy évvel későbbi Kis Vuk című fiaskó nem lett mérföldkő és kötelező darab, hacsak nem a mazochisták számára. 

Varga Zoltán a magyar animációs film történetét a kezdetektől napjainkig részletesen feldolgozó könyve tehát előkészületben van, így ami a tegnapi előadásból kimaradt, vagy valaki részletesebben kíváncsi az említett alkotókra és filmekre, az decembertől pótolhatja. Ugyanakkor nem elég a magyar animációval pusztán passzívan foglalkozni, szükség lenne minél több, akár interaktív eseményre, fórumra, előadásra és nem utolsó sorban vetítésre, ami által a szakmabelieken kívül érdeklődők is átláthatóbb képet kapnának az animációs kincseinkről, ezzel pedig talán még inkább felértékelődne (Jankovics Marcell szavaival élve) a "magyar filmgyártás legszínesebb fejezete". 

Gif plakátok: Mariai Gábor (Mandarchív), Módy Luca