Írások animációs filmekről, hosszra, formára és nemzetiségre való tekintet nélkül

Dot & Line

Szorongó fiatalok

Kívülállás, szexuális frusztráció, elnyomott tudattartalmak az elsőfilmekben

2015. október 29. - Faragó Zsófi

A Primanima kifejezetten az elsőfilmesek fesztiválja, ezért jó alkalom arra, hogy feltérképezzük, mi jár a fiatalok fejében, mit tapasztalnak és mit akarnak megmutatni a világból, amiben élnek. Kétségtelenül szívesen merítenek a mesékből, a gyerekkor emlékeiből, családi történetekből és irodalmi művekből, ugyanakkor saját szorongásaik is gyakran válnak filmjeik témájává.  A fiatalok a felszín alatt, vagy akár tudatosan is beleszövik műveikbe a korhangulatot, az aktuális generációs frusztrációkat és a társadalmunk jelenével, vagy az egyén elnyomott tudattalanjával foglalkozó kérdéseket. Érdekes összevetni a külföldi és a magyar hangulatokat, de saját érzéseinket is a vásznon látottakkal. Cikkünk az idei Primanimán vetített, animációba öltött frusztrációkkal foglalkozik.

frusztracio.jpg

Kopasz Milán: Frusztráció

Miért alkalmas az animáció annyira a szorongás kifejezésére? Egyrészt az animáció téralkotása – és most különösen a grafikai animációról van szó, mint pl. a rajzfilm – képlékeny. Akár egy álomban, folyamatosan változhat, zsugorodhat, növekedhet és ezzel remekül képes visszaadni a szorongó egyén világát. Ugyanez igaz a test elváltozásaira – az animációban a test kifejezheti a lélek állapotát: torzulhat, elváltozhat, roncsolódhat, de szárnyalhat vagy összeolvadhat is valami mással.

Másrészt az animáció a stilizációból adódóan rendkívül alkalmas az elvont gondolatok és érzések megjelenítésére is. A bábfilmek szereplői például stilizált emberek, illetve "az emberi test és mozgás leképezése(i) elvont formában" – ahogy arról bővebben olvashatunk Bencsik Orsolya Megszólal a "megismerhetetlen". Bábok és babák, mint a lélek szócsövei című tanulmányában. A bábokról még lesz szó a fesztivál fődíját elnyerő Edmond (Nina Gantz, 2015) kapcsán. Előbb azonban egy kis körkép a fesztiválon vetített filmek gondolatvilágáról, a bennük fellelhető személyes és társadalmi frusztrációkról.

Way Out from Yukai Du on Vimeo.

Több film is megörökítette technikafüggő társadalmunk ostobaságát, ki humorral, ki komolyabb aggodalommal. A Kiút (Way out, Yukai Du, 2015) kékes-narancssárgás világában a személyes emberi kapcsolatok teljesen megszűntek, mindenki saját okostelefonjához tapadva éli mindennapjait. Így amikor a világító képernyők szó szerint beszippantják az emberiséget, nem marad utánuk semmi, csak egy rakás elejtett telefon. A Social Animals (Buda Flóra Anna – Gyulai Anna – Koska Zoltán – Szász Enikő – Tímár Anna, 2014) sem fest sokkal derűsebb képet a selfie-lázban égő, közösségi médián csüngő társadalomról. Az embertestű, állatfejű lények figyelmetlenségénél csak együgyűségük rosszabb. Még társaik halála, vagy a saját felelőtlenségükkel való szembesülés sem tudja eltántorítani őket okoseszközeiktől. A film érdekessége, hogy vegyes technikával készült, báb- és rajzfilm keveréke, ezért keltenek az állatfejek szőrös hatást a vásznon.

Rohanó világunkon gúnyolódik a Siessünk (Hurry Up, Margot Reumont, 2015) gyümölcs-musicalje, melyben a munkába siető gyümölcsök dalban adják elő a közlekedés lassúsága miatti türelmetlenségüket. A hétköznapi jelenetek a városban vagy a metrón az ismerősség érzetét keltik a nézőben, míg meg nem tudja, hova a nagy sietség: hát persze, egyenesen a gyümölcspultba. A Vezetés (Driving, Nate Theis, 2014) ennél egy kicsit keményebben fogalmaz azzal, ahogy bemutatja a dugóban ücsörgő emberek teljes testi-lelki torzulását. Az egyik férfi például megnyúzza magát idegességében, egy nő pedig leharapja szeretett kutyája fejét. Ezek után nem is lehet más a vég, csak a totális pusztulás.

driving.jpg

Nate Theis: Vezetés

A társadalomkritikus hangoknál azonban még erősebbek voltak a fesztivál filmjeiben a belső frusztrációk: önértékelési gondok, szexuális szorongás vagy extrém perverziók és elfojtások. A személyes hangú filmek közül az elszalasztott lehetőségek miatti frusztrációról szól a Várakozás (Stopover, Charlotte Cambon, 2014), ami egy fekete-fehér rémálomban meséli el főhőse érzéseit az utazás előtti éjszakán. Menni vagy maradni? Az ágy két nő, jövő és jelen párharcának helyszínévé változik. Az expresszív, fekete-fehér képek fejezik ki az otthon elhagyására készülő ember szorongását, így a francia kisfilm nem is áll olyan messze tőlünk, magyar fiataloktól. A városi fiatalok életérzését – vagy életfrusztrációját – egy hosszú monológba sűrítve panaszolja el Kopasz Milán Frusztráció (2014) című kollázsfilmje. A felsorolt zavaró emberi viselkedések az összeollózott, felemás szemű, aránytalan arcszerkezetű emberalakokban testesülnek meg. Megoldásaként a kivonulást, belenyugvást, (és lehűlést) javasolja egy távoli, csendes, talán csak a lelkünkben létező ponton. A szintén a MOMÉ-n készült Tiszta szívvel (Hegyi Olivér, 2014) a lámpaláz érzését járja körül egy versmondó diák szemszögéből. A színpadra lépve a leégéstől félő, és egy megjegyzéstől teljesen elbizonytalanított "jó diák" teljesen összeomlik, ez vezet fizikai kínlódáshoz, furcsa képzelgésekhez, és a világ összekuszálódásához.

A lélek frusztrációi mellett a testből fakadó félelmek is előbukkantak néhány animációban. A sminklemosás és a rajz kiradírozásának párhuzamával játszó Cosmetico (Martina Scarpelli, 2015) azzal a kérdéssel foglalkozik, hogy több-e az ember egy testnél, amit felöltöztethet és kisminkelhet? Mennyire része az embernek a smink és kivetkőzhetünk-e a saját testünkből? A Heftzit megdugják (Heftzi gets screwed, Tzlil Bendrihem, 2014) egyértelműen azonosítja a személyt a testtel, sőt annak egyetlen funkciójával, a szexuális érintkezéssel. Gyurmából és zsákból készült szereplői fokozottan a testiséget képviselik, hiszen nemi szervük központi helyre került. Bár a főszereplő igaz szerelemre vágyik és megviseli, hogy a világukban minden erről szól, nem kerülheti el a sorsát. Heftzi nem akar egyedül maradni. Ám eközben elveszti a kontrollt, feladja önmagát, az aktus közben üveges szemekkel bámul a semmibe. Sokkoló, feloldás nélküli üzenet ez.

Heftzi gets screwed חפצי מקבלת זין from tzlil bendrihem on Vimeo.

A szexuális érintkezés megtapasztalásához kapcsolódik az Iván titokzatos vágya is (Ivan’s need, Veronica L. Montano – Manuela Leuenberger – Lukas Suter, 2015), de itt a felfedezés örömén és a kiteljesülés érzetén van a hangsúly. Iván, aki egy pékségben dolgozik, imádja a puha dolgokat, különösen a rugalmas, sárga kenyértésztával játszik szívesen. Egy napon azonban találkozik valakivel, akinek úgy dagad és nyúlik a melle, akár a tészta, ezért még több gyönyört nyújthat számára. Felfedezését élénk színek, szellemes képi világ mutatja be.

IVAN'S NEED - Teaser from Veronica L. Montaño on Vimeo

Ezzel ellentétben a szexuális utalások sokasága majdnem az őrületbe kergeti a Mélyűr (Deep Space, Bruno Tondeur, 2014) magányos űrhajósát. A bolygón, ahol értelmes élet után kell kutatnia, minden furcsa élőlény a szexre emlékezteti formájával, mozgásával, küllemével. Az egyébként aranyos stílusú, ceruzarajz-szerű film rövid idő alatt nagyon is felnőtt témájú animációvá válik, miközben az űrhajós otthon hagyott felesége után sóhajtozik. A nemi érintkezés ellehetetlenülése okoz frusztrációt a Passionpanther-ben (Lovrity Anna Katalin, 2015) és a Reggel kávé nélkül-ben (A morning without Coffee, Jelle Van Meerendonk, 2015) is. Előbbiben az okoz tragédiát, hogy a párduc szerelmén felülkerekednek ösztönei, utóbbiban a kaktusz-ember lesz a lufi-hölgy végzete.

Teaser Deep Space from Bruno Tondeur on Vimeo

Továbbhaladva a frusztrációk tudattalan berögződései felé, egy különös megszállottságról szól a Fogak (Teeth, Daniel Gray Tom Brown, 2015). A főszereplő saját maga meséli el, hogy egy gyerekkori élmény hatására hogyan alakult ki megszállottsága a fogak iránt. Előbb saját fogsorának teljes megsemmisítését tűzi ki célul, majd egy új tökéletes fogsor megalkotásának vágya hajtja tovább, ami azonban csak további pusztításhoz vezetett, például különféle állatok leöldökléséhez. A film nyomasztó hangulatát a hangok is erősítik (pl. a fogak koccanása), a képek pedig a főszereplő szubjektív benyomásai, őt magát nem is látjuk megjelenni a képen.

teeth trailer from holbrooks on Vimeo.

A fesztivál fődíját, valamint a diákzsűri és a legjobb hang díját (Primasound) egyaránt bezsebelő Edmond a brit Nina Gantz diplomafilmje. Retrospektív narrációja szavak nélkül meséli el nekünk Edmond történetét, aki egy hatalmas követ cipel magával és egy ugyanilyen súlyos titkot, amit élete során hiába próbált elfojtani magában. Újra és újra előtörő kannibalisztikus vágya lehetetlenné teszi a társadalomba való beilleszkedést és teljesen átértelmezi az "úgy szeretlek, majd megeszlek" kifejezést. Így hát Edmond magára köti a követ és a hullámsírban leli meg a békét, amit még az anyaméhben vesztett el. A kő így válik többszörös szimbólummá, a szörnyű titok pedig elmesélhetővé. Az alkotó a szövetbábok arcát digitálisan animálta, ezzel egyedi és sokkal érzékletesebb arckifejezéseket adott szereplőinek a hagyományos bábfilmekhez képest. A bábok arca, mozgása és a környezetábrázolás is Edmond magányát és elviselhetetlen bűntudatát tolmácsolják.

Összefoglalva elmondhatjuk, hogy a negyedik Primanimán meghatározóak voltak azok a rövidfilmek, melyek valamilyen módon az egyén szorongását, a társadalom torzulásait, vagy a tudattalanba szorult tartalmak emberi tettekre való befolyását feszegetik. Ezek a témák származási országtól függetlenek, felbukkantak magyar és külföldi filmekben is. Borús jövőképük és szexi, derűs iróniájuk talán elárul valamit korunk kuszaságáról. 

A bejegyzés trackback címe:

http://dotandline.blog.hu/api/trackback/id/tr418034174

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.